Századok – 2022
2022 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Lakatos Bálint: Mezővárosi oklevelek. Települési önkormányzat és írásbeliség a késő középkori Magyarországon, 1301–1526 (Gulyás László Szabolcs)
TÖRTÉNETI IRODALOM része ugyanis nem tekinthető valódi „mezővárosi” oklevélnek, hiszen csak a század legvégétől beszélhetünk igazi oppidumAsMA. Mivel már a középkorban sem volt egyértelmű definíciója az oppidum fogalmának, és a modern kori várostörténet-írás is adós maradt idáig a precíz értelmezéssel, nagy kihívást jelent a vizsgálatba bevonható mezővárosok pontos kijelölése. Lakatos Bálint ezzel szintén kénytelen volt szembenézni, amikor a vizsgálandó települések körét pragmatikus módon meghatározta. Ingoványos talaj ez, így nem csoda, hogy a szerző néhány esetben vitatható döntésre jutott. Erősen megkérdőjelezhető például, hogy Lakatos „mezővárosként” emel be vizsgálatába több személynöki várost (Korpona, Újlak), erdélyi szász várost (Szászváros, Medgyes) és felsőmagyarországi bányavárost (Gölnicbánya, Szomolnok), továbbá még néhány egyéb települést is (például Zsolna). Ennél még határozottabban kifogásolható a püspöki székhelyek (főként a kiemelkedő jelentőségű Győr, Pécs és Várad) felvétele a listára, amelyek jóval fejlettebbek voltak a mezővárosoknál, és a források is következetesen civitasn^ nevezték őket. Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy a mezővárosok meghatározásának kérdésében nehéz kielégítő döntést hozni, és ez sajnos ezúttal is bebizonyosodott. A forrásanyag számba vétele (melyet jól szerkesztett táblázatok és térképek illusztrálnak) és a módszertan bemutatása mellett a szerző a mezővárosok nyelvi viszonyaira is részletesen kitér. Az oklevelekben használt nyelvek (latin, német, cseh, horvát) számbeli aránya, időbeli és földrajzi elterjedése tulajdonképpen egybevág az országos helyzettel. A fejezet az oklevélformák és a megpecsételési módok ismertetésével zárul. A szerző állítása, miszerint chirographum nem ismert a mezővárosi kiadványok között (39.), tévedés, Tállyán ugyanis előkerül ilyen kiadvány 1485-ből, igaz, erről csak az oklevél 1524. évi átírásának szövegéből értesülünk (MNL OL Diplomatikai Fényképgyűjtemény 215141). A második, hangsúlyos fejezet a mezővárosi önkormányzat struktúrájáról nyújt alapos elemzést (A mezővárosi szervezed. A hatalmas mennyiségű forrásanyag szisztematikus feldolgozása jól igazolható megállapításokat tesz lehetővé a szerző számára, akinek számos megfigyelése kifejezetten újszerű, így például, hogy sikeresen bizonyítja a budai jog szerepét a mezővárosok belső viszonyaiban. A mezővárosi oklevelek tanácstag-felsorolásai fontos forrást jelentenek a tanácsszerkezet elemzéséhez, a mű ezért számos elterjedt intitulatúra-variációt idéz. Feltételezhető, hogy sok esetben nem szerepel az oklevélben minden tanácstag, ezért módszertani szempontból nagy kihívást jelent a magisztrátus létszámának pontos meghatározása. Gazdagon dokumentálva mutatja be a tanácsban szereplő tisztviselőket is, a bírón, soltészon, polgármesteren keresztül egészen addig a kérdésig jutva, hogy minek köszönhető, ha a település élén nem egyetlen, hanem több bíró állt. Figyelemreméltóak a szerzőnek a városok mintájára olykor a mezővárosokban is kialakuló, úgynevezett „külső tanács”-csal kapcsolatos megállapításai. A monográfia mindezek mellett azt is részletesen tárgyalja, hogy a földesúr képviselői milyen módon vehetnek részt a település irányításában, s a mezővárosi magisztrátus hogyan fonódhat össze egyes területi igazgatási rendszerekkel (így például a szász székekkel és az oláh keneziátusokkal). A harmadik, Működés, ügyintézés, viszonyrendszer címet viselő részben a mezővárosi hivatali szervezet működésének mechanizmusát ismerheti meg az olvasó. A szerző helyesen állapítja meg, hogy a szóbeli ügyintézés is komoly szerepet játszott a tanács működésében, s ennek jelentősége a település fejlettségével fordítottan arányos volt. A mezővárosi tanácsnak minden esetben meghatározott heti ülésnapja volt (olykor több is), amely az oklevelek darálása alapján állapítható meg. A dokumentumok megpecsételését sem gyakorolhatták bármikor, sőt egyes helyeken kizárólag éves vagy évközi pecsételő napokon történt ez az aktus. A mű az ülések helyszínére (általában a bíró háza) és az oklevelek írásba foglalóinak személyére is kitér (plébános, iskolamester, világi értelmiségi). Az első állandó jegyzők ugyan feltűnnek már az általa 844
