Századok – 2022
2022 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bencsik Péter: A kivándorlás és a magyar állampolgárság, 1948–1978
BENCSIK PÉTER motivációja egy nemzetközi elvárás volt. Ebben az évben született a nők állampolgársági egyenjogúságát kimondó ENSZ-egyezmény.48 Az új magyar törvény szerint a nők állampolgárságát többé már nem változtatta meg egy külföldi férfival kötött házassága. Számos más elem is megváltozott azonban, amelyek közül most csak a témánk szempontjából fontosakkal, az állampolgárságtól való megfosztás, illetve elbocsátás intézményével foglalkozom. Az 1957-es szabályozás már nem tartalmazta azt az 1939 óta élő rendelkezést, amelynek alapján az országot illegálisan elhagyókat meg lehetett fosztani állampolgárságuktól. Ugyanakkor aligha lehet kétségbe vonni, hogy ennek ellenére ez a gyakorlat (esetleg más indokokra hivatkozva) folytatódott a disszidensekkel szemben. Ami az elbocsátást, vagyis az állampolgárságról való önkéntes lemondást illeti, korábban, az előző két törvény (1879, 1948) értelmében ez akkor is lehetséges volt, ha valaki nem szerezte meg egy másik állam állampolgárságát, vagyis hontalanná vált. A harmadik magyar állampolgársági törvény viszont szakított ezzel a gyakorlattal, és új feltételt írt elő: elbocsátható az, „aki igazolja külföldi állampolgárságát, illetőleg a külföldi állampolgárság megszerzésének valószínűségét” (lásd a törvény 12. § 1. bekezdésének c. pontját). Igaz, bizonyos esetekben e feltételtől eltekintettek (13. §).49 A hatóságoknak mind az 1948-as, mind az 1957-es törvény biztosította a mérlegelési jogot arra vonatkozóan, hogy a kérelmező megfelelt-e az összes feltételnek. 48 Convention on the Nationality of Married Women. New York, 20 February 1957. (https://bit.ly/ 3yKRhtB, letöltés 2022. ápr. 2.) 49 1957. évi V. tv. az állampolgárságról. Magyar Közlöny 13. (1957) 64. sz. 374-377. 50 Lőrincz Aranka: Az állampolgárságtól való megfosztás mint biztonsági eszköz. Pécsi Határőr Tudományos Közlemények 13. (2012) 319-334., az idézet itt: 332. A magyar állampolgársági jog egyik szakértője, Lőrincz Aranka szerint az 1957-es állampolgársági törvény alapján az „elbocsátás elvileg a külföldön élő [és az oda távozó - B. P.] magyar állampolgár kérelmére történhetett, azonban a gyakorlat másként nézett ki. A kivándorlást kérők közül sokakat rábeszéltek, hogy még kiutazásuk előtt kérjék elbocsátásukat a magyar állampolgárságból.”50 E megállapítást az 1955-1957 közötti korszak tapasztalatai értelmében úgy egészíteném ki, hogy akik kivándorló útlevéllel távoztak, azok közül nem „sokakat”, hanem mindenkit „rábeszéltek” arra, hogy mondjon le magyar állampolgárságáról. Az 1957-es törvény 4. §-a elvileg elismerte a kettős állampolgárságot. Gyakorlatilag azonban a magyar kormány arra törekedett, hogy ennek lehetőségét kiküszöbölje, ezért a keleti blokk szinte összes államával egyezményt kötött a kettős állampolgárok állampolgárságának „rendezéséről”. Ezen egyezmények alapján az érintett személyeknek nyilatkozniuk kellett, hogy melyik állampolgárságukat akarják megtartani. Ilyen megállapodást kötött Magyarország a 825
