Századok – 2022
2022 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Két (király)választás Magyarországon. Habsburg Albert és Jagelló I. Ulászló magyar királysága
KÉT (KIRÁLY)VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON töprengés után - és szigorú választási feltételek mellett - el is fogadta felkérésüket. Erzsébet azonban, aki maga is hozzájárult a lengyel király választásához és a vele kötendő házassághoz, fia születése után meggondolta magát — dolgozott benne a „Ciliéi vér” vagy az „asszonyi gyengeség”, az elfogultság jellegétől függően -, a visegrádi várból ellopatott Szent Koronával megkoronáztatta újszülött fiát, és ezzel rászabadította Magyarországra a polgárháború poklát. Röviden, politikai rövidlátásával és mérhetetlen hatalomvágyával fényesen igazolta mindama félelmeket, melyekkel a magyarok többsége a „nőuralomra” tekintett.3 3 A klasszikus torzképre lásd Hóman Bálint — Szekfií Gyula: Magyar történet II. Bp. 1936. 413-415. (A vonatkozó rész Hóman Bálint munkája.); Elekes Lajos: Hunyadi. Bp. 1952. 125-127. Alapfeltevéseiben hasonló, bár lényegesen tárgyszerűbb: Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Bp. 1980. 98-100.; Stanislaw A. Sroka: I. Ulászló. In: Magyarország vegyesházi királyai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 2003. 132. A „Cillei-vérre” lásd Pór Antal: Hunyadi János. Elet- és korrajz. Bp. 1873. 33. Az „asszonyi gyengeségre” lásd gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon I —XII. Pest 1852-1863. I. 313. Ugyanitt 149. a kettő együtt (Erzsébet férje nélkül gyámoltalan és gyenge, de mégis mint „Ciliéi ivadék” alattomos cselszövő). Egy másik, eltérő nézőpontból vizsgálta az eseményeket Engel Pál, aki a magyar rendek fékezhetetlen uralomvágyával magyarázta a Zsigmond halála után kibontakozó politikai átalakulást. Engel Pál: Szent István birodalma. Bp. 2001. 233-236. 4 Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Bp. 1958. 30. 5 Szabó Dezső: Küzdelmeink a nemzeti királyságért 1505-1526. Bp. 1917. 7-20. Túlzás lenne azt állítani, hogy az imént szándékosan éles színekkel rajzolt képen időközben nem keletkeztek repedések. Mályusz Elemér például világosan bebizonyította, hogy Ulászlót, elődjéhez hasonlóan, „a nagybirtokosok egyik csoportja tette meg királlyá”, szó sem volt tehát kezdetben sem rendekről, sem országgyűlésről.4 Azt azonban ő sem vonta kétségbe, hogy a kezdeményezés magyar részről indult és túlnyomó támogatást élvezett. Tudomásom szerint a méltatlanul elfeledett Szabó Dezső volt az egyetlen magyar történész, aki felfigyelt néhány fontos részletre, amelyek figyelembe vétele alapjaiban rendíthette volna meg az 1440. esztendő történéseinek hagyományos értelmezését.5 Ilyen volt mindjárt az a felismerés, hogy a lengyel—magyar perszonáluniónak már Zsigmond halála idején tábora volt Magyarországon. Kiemelkedően a legfontosabb — és forrásokkal alátámasztott - megállapítása azonban arra vonatkozott, hogy az Ulászló magyar királlyá választását illető kezdeményezés lengyel oldalról érkezett. Nem világos, hogy ezen felismerés miért nem eresztett gyökeret a magyar történetírásban — talán a könyv megjelenésének időpontja (1917) miatt maradt hatástalan. Sajnálatos módon Szabót saját újszerű megállapításainak következetes továbbgondolásában megakadályozta az a tény, hogy különösen doktriner módon értelmezte a korabeli politikai alakulásokat - behatóbb társadalomtörténeti elemzés híján ő sem tudta meghaladni a „Habsburg”- és „Jagelló’’-párt szembenállásának paradigmáját, 460
