Századok – 2022
2022 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kenyeres István: A Magyar Királyság pénzügyei és katonai költségei Mohács előtt
KENYERES ISTVÁN az ezüst váltópénzre, a dénárra vonatkozott. A magyar aranyforint értéke tehát — szemben a francia vagy az angol devalváció esetével, ahol az aranypénzeket is „rontották” — változatlan maradt, továbbra is erős valutának számított, a velencei dukáttal volt egyenértékű. A mindennapokban azonban az ezüstalapú váltópénzek forogtak, ebben fizették az alattvalók adóikat, a katonák ebben kapták zsoldjukat, a piacokon, vásárokon ez volt a fő fizetőeszköz, de minden más ügyletben is elfogadták. A devalváció előtt névértéken és valójában is 100 dénár tett ki egy aranyforintot. Amennyiben a fele értékű, devalvált ezüstpénzben számolták át a forintban nominált adósságokat, azok értéke rögtön a felére esett vissza. A terv - amely mögött egyaránt joggal sejthető az ibériai származású, az ottani pénzügypolitikát jól ismerő Szerencsés Imre és üzleti köre, valamint a Thurzó—Fugger szövet ség115 - lényegi eleme ezért nem csupán az lehetett, hogy a forgalomban lévő, az új pénzhez képest kétszeres ezüsttartalmú régi pénzek kötelező bevonásával egyszeri, jelentős bevételhez jusson a kincstár. A döntés hátterében az állhatott, hogy a devalváció révén a hitelállomány ezüstpénzben (dénárban) nominált (azaz váltópénzre átszámított) összegét a felére szállítsák le, így tehát egy 100 ezer aranyforintban nevesített hitelt a korábbi névértéken, de ténylegesen 50 ezer aranyforint fémértékű dénárban lehetett volna visszafizetni. Az intézkedéssel a katonai kiadásokat is jelentősen csökkenthették volna, így például a katonák zsoldját fele fémértékű váltópénzben fizették volna ki. Szakirodalmunk meglehetősen negatívan nyilatkozik erről a „pénzreformról”, legfeljebb egyszeri hatását emeli ki némi pozitívumként. A tervnek azonban volt realitása az államadósság és a katonai kiadások konszolidálása kapcsán, sikertelensége valójában a piaci reakciókban rejlett: a nemzetközi gazdasági forgalomba mélyen beágyazódott magyar kereskedelemben ugyanis az érdekelt üzletfelek egyszerűen nem voltak hajlandók elfogadni - legalábbis névértéken - a „rézpénzt”, hiszen ezzel a távosági kereskedelemben használatos dukáthoz viszonyítva jelentős károkat szenvedtek volna. A külföldi szereplők is tiltakoztak az új pénz ellen, mivel az akadályozta nemcsak a kereskedelmet, hanem 115 Göngyössy szerint, a régebbi szakirodalom állítását elfogadva, egyértelműen Szerencsés - aki szerinte ekkor alkincstartóként a pénzügyek tényleges irányítója volt - húzódott meg a nova moneta bevezetésének ötlete mögött. Gyöngyössy M.: II. Lajos i. m. 642-643. Szerencsésnek a szakirodalomban elterjedt, 1520-1525 közöttre datált alkincstartóságáról (lásd például Soós E: Magyarország kincstartói i. m. 61-65.) okleveles adattal nem rendelkezünk. Archontológia 134. Gyöngyössy az okleveles adatok hiánya ellenére, elbeszélő források alapján továbbra is bizonyítottnak látja Szerencsés alkincs tartós ágát. Gyöngyössy Márton: Az archontológiakészítés lehetőségeiről és határairól. Esettanulmány Szerencsés Imre alkincs tartós ága kapcsán. Történeti Muzeológiai Szemle 15. (2017) 143-149. Hermann Zsuzsa a nova moneta bevezetése kapcsán Szerencsés személyével szemben hosszasan érvelt a Fugger —Thurzó érdekszövetség, különösen Thurzó Elek kincstartó értelmi szerzősége mellett. Hermann Zs.: Államháztartás i. m. 311-313. Mindkét társaságnak voltak információi - ibériai, angliai vagy francia forrásokból - egy devalváció hasznáról, gyakorlatáról, így nem zárható ki, hogy egyetértettek a pénzrontás tervezetében. 271
