Századok – 2022
2022 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István: A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculico Exaratorum (Sudár Balázs)
TÖRTÉNETI IRODALOM néhány alapvető szakmai információt is. A szerzők itt indokolják a címválasztást s magyarázzák a tartalmat: miért tekintik a székely írás cözpz/íának az elkészült munkát. Elvetik az 1990-es évek végéig általuk is használt „rovásírás” kifejezést, arra hivatkozva, hogy ez egy technikai aspektusra helyezi a hangsúlyt, amely a tárgyalt emlékek jelentős részénél nem meghatározó, ugyanis nem rótták őket. Az elnevezés a germán rúnák alapján honosodott meg a nemzetközi tudományosságban (runiform), innen magyarította Sebestyén Gyula rovásírás alakban. E kifejezés azonban egy jól körülhatárolható írástípus, az eurázsiai sztyeppéi rovásírások jelölésére szolgál, azok valamiféle összetartozását fejezi ki - a megnevezés hiányában e csoportnak nem maradna összefoglaló neve. (Végső soron Vásáry István sem tudja megkerülni a használatát, ő a „rovás”-írás alakot használja.) E tekintetben a „rovásírás” szó talán mégsem egy technológiára utaló - tévesen használt - jelzésnek tekintendő, hanem egy íráscsoport kissé esetlegesen választott nevének. (Az arab írás mintájára például minden további nélkül használhatnánk a „türk írás” összefoglaló nevet is - de nem így alakult.) Magyar viszonylatban a rovásírás valójában csak annyit jelent, hogy „valamilyen hozzánk köthető, nem latin betűs” írás. A szó használatától magam mindezek fényében kevésbé idegenkednék. A székely jelző használatával viszont minden további nélkül egyetérthetünk. Az elemzett írás rendszer a székelyekhez, és a jelek szerint csak hozzájuk köthető. Sőt, Benkő Elek kutatásai szerint nekik is csak egy részük, a telegdi székelyek használhatták Udvarhelyszéken belül. (Szőrszálhasogatás, de ha Benkőnek igaza van, akkor még a „székely írás” is túl tág megfogalmazásnak tekinthető.) E megfigyelés messzire vezet s újabb érvet adhat a székelység több (etnikai?) csoportra visszavezethető genezise mellett. Másfelől e székelyekhez köthető írás nem közös gyökerű a késő avar emlékek betűkészletével, és tegyük hozzá, az egyetlen komolyabb honfoglalás kori emlékkel, a homokmégyi tegezszáj feliratával sem. (A bodrog-alsóbűi honfoglalás kori fújtatócsövön látható négy jellel igen, de ezen emlék csekély terjedelme e tekintetben nagyobb ívű következtetések levonására nem alkalmas.) A székely jelző használata ugyanakkor mégis nagyon fontos: mutatja, hogy nem összmagyar kulturális jelenségről van szó, hanem egy csoport - vagy annak egy alcsoportja - hagyatékáról. Erre fontos felhívni a figyelmet, mivel a rovásírás - és éppen ez a rovásírás - mára általános magyar kulturális jellé változott. A szerzők a corpus gyűjtőkörét is lehatárolták: az ezen betűkészlettel írt, modernitás előtt keletkezett anyagot adják közre, ami azt jelenti, hogy a közlés a legkorábbi emlékektől a legkésőbbi autentikus anyagokig, a 19. század elejéig jut el. Ezután törés következik be az írás használatában, hiszen korábban írásként, innentől kezdve pedig a tudományos megismerés tárgyaként kezdtek rá tekinteni. Az eddigi két nagy gyűjtemény is ekkor keletkezett: Szabó Károlyé (A régi hún-székely írásról. Budapesti Szemle) 1866-ban, majd Sebestyén Gyuláé (A magyar rovásirás hiteles emlékei. Bp.) 1915-ben. A későbbiekben is megjelentek gyűjtemények — ezekre többek között az egyre gyarapodó erdélyi templomfeliratok miatt volt szükség -, például Ráduly János munkái (köztük: Beszélő rovásemlékek. Adalékok rovásírásunk ismeretéhez. Marosvásárhely 2008.), vagy Ráduly és Erdélyi István közös kötete (A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig. Bp. 2010.), ezek azonban nem helyettesíthetnek egy olyan megbízható, minden szempontból jól használható corp üst, mint a jelen kötet. A munkával párhuzamosan készült Fehér Bence katalógusa (A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye I. Bp. 2020.), amely azonban más jellegű: a Kárpát-medencei rovásírásos emlékeket a vaskortól kezdve gyűjti, s így a technológiára - a rovás tényété -, nem pedig az írásrendszerre fókuszál, és lényegében minden, kicsit is írásnak tűnő emlék a látókörébe kerül, továbbá a megjelent kötet csak 1599-ig tárgyalja a kérdést. A most bemutatott munka nem csupán a székely írás közvetlen emlékeire, hanem magának az írásnak az említéseire, illetve a székely írásról alkotott vélemények gyűjtésére is kiterjed, tehát a kutatás teljes kárpát-medencei forrásbázisát tárja a leendő felhasználó elé. 1260
