Századok – 2022
2022 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István: A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculico Exaratorum (Sudár Balázs)
TÖRTÉNETI IRODALOM Az első rész éppen ezeket az emlékeket adja közre, Kézai Simontól Kiss Bálintig összesen 39-et (A székely írásról szóló történeti tudósítások tárd). Ezek zömmel néhány soros vagy oldalas dokumentumok. Voltaképpen ide lehetne sorolni három jóval nagyobb lélegzetű 18. századi munkát is: Bél Mátyás és Bardócz Pál értekezését, valamint Hájos István Gáspár anyaggyűjtését, amelyek az Korai értekezések a székely írásról című fejezetben kaptak helyet. E munkákhoz eddig magyarul nem lehetett hozzáférni, a fordítások - Tóth Gergely és Szabó Ádám munkái - kifejezetten e kötet számára készültek. Három fejezetben sorakoznak maguk az emlékek. Közülük az első (A székely írás feliratos emlékei) a ténylegesen vésett vagy karcolt, többnyire templomi feliratokat, a második (A székely írás kéziratban megőrzött feliratos emlékei) a hajdani feliratokról készült másolatokat (például a Marsigli-féle anyagot és az isztambuli feliratot), a harmadik (A székely írás kéziratos és nyomtatott emlékei) pedig az eredendően is papírra vetett szövegeket közli. Az eredeti feliratok viszonylag korábbiak és csekélyebb számúak: 20 meglévő és 3 másolt, a papírra írtak későbbiek és számosabbak: 45 darab és nagyobb részt 18-19. századiak. Irásszociológiai helyük is más: míg az előbbiek valóban információközlés végett születtek, utóbbiak az írás létére reflektálnak, ábécék és mutatványok, illetve játékos - titokzatos, egzotikus - bejegyzések, de nem gyakorlati írásemlékek, így az íráshasználatnak egy másik fázisát képviselik. Az utolsó nagy fejezet {Bizonytalan jellegű vagy tévesen meghatározott emlékek és hamisítványok) rengeteg olyan kisebb - jellemzően egy-két betűs - emléket vonultat fel, amelynek írás volta nem zárható ki, de kétséges, vagy éppen mára kiderült, hogy nem valódi írásemlékek, esetleg rosszul olvasták és nem is székely írással jegyezték fel őket. Végül pedig a hamisítványok következnek: ahogy megélénkült az értelmiség érdeklődése a székely írás iránt, megjelentek a tréfás kedvű vagy kevésbé jóhiszemű emlékgyártók, hamisítók, akik igyekeztek portékájukat minél inkább elterjeszteni. (Közülük az első ismert darab 1771-ből való.) Nem kis sikerrel: bár számtalanszor leleplezték őket - Somogyi Antalt például maga Arany János -, munkáik máig fel-felbukkannak „hiteles” emlékekként. E fejezet tehát egyfelől a kiemelt társadalmi érdeklődésre világít rá, másfelől az ezzel járó negatív hatásokra is rámutat. Az emlékek közlései rendkívül igényesen, strukturáltan, könnyen áttekinthetően és egyértelműen beazonosítható módon készültek el. Mindegyik dokumentum a megfelelő fejezetre - így az emlékkörön belül elfoglalt helyére - utaló betűkódot, azon belül pedig számkódot kapott. Az egyes tételeket rövid bevezetés nyitja, amelyben az alkotóról vagy a feljegyzés helyéről kapunk alapvető információkat, majd a tulajdonképpeni szöveg következik, feljegyzések esetében eredeti nyelven és fordításban is. A szöveget rövid elemzés kíséri, majd a rá vonatkozó irodalom, végül pedig az őrzési hely pontos megjelölése következik. Az egyes tételeket kiváló minőségű facsimilék teszik teljessé, amelyek ellenőrizhetővé teszik az átírásokat, valamint a lejegyzett székely betűk eredeti alakja is tanulmányozható rajtuk. Ez első sorban a templomi feliratoknál fontos, ahol az olvasat korántsem mindig egyértelmű. Az alkotók egyébként a szövegek átbetűzéséhez egy optimalizált ábécét is létrehoztak (a fotók e tekintetben is lényegesek), és egységesítették a ligatúrákat is, egy valóban biztos alapként forgatható adatbázist hozva létre. A szerzők érdeme, hogy a feliratokat nem akarták mindenáron értelmezni, amennyiben léteznek megfejtések, akkor ezeket közölték, de nem erőltették még saját olvasataikat sem. Tehát egy további munkára serkentő, rendkívül igényes forrásközlés készült. A hatalmas munkával létrehozott adatbázis szerzői nem kívántak sarkos állításokat megfogalmazni. A viszonylag rövid utószót jegyző Vásáry István - egy korábbi munkájában már megfogalmazottakat kibővítve (Az eurázsiai sztyeppéi „rovás” írások és a székely írás. In: A honfoglalók műveltsége. Szerk. Sudár Balázs. Bp. 2018. 31-39.) - arra tett kísérletet, hogy az emlékek tükrében nagy vonalakban elhelyezze a székely írást az írástörténet folyamatában. Eszerint a rendelkezésre álló emlékek javarészt a szóban forgó írásrendszer késő középkori, 15-16. századi állapotát rögzítik, ami természetesen nem azonos a korábbi állapottal. Az nem tűnik kétségesnek, hogy a székely 1261
