Századok – 2021
2021 / 4. szám - IN MEMORIAM - Gergely András (1946–2021) (Csorba László)
IN MEMORIAM GERGELY ANDRÁS (1946-2021) majdan diplomataként is nagy hasznát vette. Az adjunktus, a docens és a profeszszor, a kandidátus és az akadémiai doktor 2012-ig az ELTE, majd azt követően a Károli Gáspár Református Egyetem keretei között foglalkozott hallgatóival; utóbbi intézményben a Történettudományi Doktori Iskola megalapítói közé tartozott és annak később vezetője is lett. 2014-től a Veritas Történetkutató Intézet dualizmus kori osztályát is vezette. Miközben az 1970-es évektől folyamatosan gyarapodott gazdag kutatói életműve, csatlakozott azokhoz az értelmiségi csoportosulásokhoz, amelyekről a kor- és pályatárs irodalomtörténész, Szegedy-Maszák Mihály azt írta: a 20. század utolsó harmadában kísérletet tettek a magyar kultúra átalakítására. Barátaival együtt a fiatal történész is részt vett a régi Mozgó Világ folyóirat szerkesztésében (1981-1983), amelyet szabadelvű szellemisége miatt azonban hamarosan betiltott a pártállami cenzúra. A csoport tagjai azután majd mindnyájan szerepet vállaltak a diktatúra lebontása és a demokratikus jogállam kiépítése folyamatában, így Gergely András számára is természetesen alakult némi „kitérő” a tudományostól a politikai pálya felé. Belépett a Magyar Demokrata Fórumba, a Külügyminisztérium főtitkáraként kiemelkedő adminisztratív tehetségét kamatoztatta, majd fontos diplomáciai megbízást kapott: nagykövetként a fajvédő apartheid rendszer összeomlása és az új világ vajúdása idején képviselte hazánkat a Dél-Afrikai Unióban (1992-1994). Már említett holland nyelvtudása nemcsak itt, a búrok földjén segítette munkáját, de második diplomáciai kiküldetése idején is, amikor hollandiai nagykövetségünket irányította (1999—2002). Már Humboldt-ösztöndíjasként nagyszerű nemzetközi szakmai kapcsolatokat épített ki, amelyeket diplomata pályáján is tovább szélesített. A Széchenyi-kutatásnak még ma is mérvadó alapműve - fél évszázaddal (!) a megírása után - Gergely András bölcsészdoktori disszertációja: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása (1972). Ekkor jegyezte el magát élete egyik nagy témájával, amelyhez újra és újra visszatért, hogy addigi eredményeit újabbakkal gyarapítsa. A „legnagyobb magyar” neveltetésének, műveltsége alakulásának, az olvasmányélmények és a személyes tapasztalatok impulzusaiból a világkép és a gondolatrendszer kiformálódásának, majd az egyéniség megérésével mindezek szilárd identitássá alakításának bravúros bemutatása ma is a grófról rajzolható szellemi portrék fundamentuma. Az utóbbi évtizedek során a társadalomtudományokban lezajló kritikai („posztmodern”) fordulat hatására azután — amelyben a nyelv- és irodalomtudomány játszotta a vezető szerepet — kedvet kapott ahhoz, hogy három évtized után visszatérjen Széchenyihez, és elsősorban az író alakját, nyelvét, beszédmódjait, önértelmező szerepformálásait alkossa újra, teli briliáns mikroelemzések sorozatával a „gazda” és a „polgár” figurájától a naplók és a naplóírás pszichológiailag roppant érzékeny analíziséig, vagy éppen A kelet 884
