Századok – 2021
2021 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ville Häkkinen: From Counterrevolution to Consolidation? Language of Nation-building in the Hungarian Parliamentary Debates, 1920–1928 (Papp István)
TÖRTÉNETI IRODALOM határait, hiszen ami kimondható, az elvileg meg is tehető. Ám egyáltalán nem biztos, hogy valójában megteszik. S abban látom az értekezés legnagyobb hiányosságát s egyben buktatóját, hogy a konkrét politikai cselekvést és a politikusi retorikát azonosítja, holott ez igen gyakran, sőt általában nem esik egybe, még igen fejlett demokratikus politikai kultúrával bíró országokban sem. A szerző álláspontját azzal indokolja, hogy a parlamentre mint a viták és a legitim politikai kritika helyére tekint, mert szerinte az ott folytatott politikai viták nyelve árulkodik a kormányzat politikaformálási eszközeiről és az ellenzék által megfogalmazott alternatívákról (44.). Häkkinen szerint eljárása szembe megy a magyar történettudományban alkalmazott megközelítéssel, amely a parlament szerepének fokozatos leértékelődéséről beszél. Nagy kérdés, hogy a két világháború közötti korszakban, amikor az írott sajtó, a rádió, a film térhódításáról, a tömegrendezvények szerepének növekedéséről beszélhetünk, valóban a leghelyesebb eljárás-e, ha egy relatíve szűk politikai aréna nyelvére alapozzuk a döntéshozatal vizsgálatát? A szerző tudatosan mondott le a parlamenten kívüli politikai tér elemzéséről, holott számos fontos közéleti vita az újságok és a folyóiratok hasábjain zajlott. Azok a megállapítások, amelyeket a szerző - elsősorban a képviselőházi viták elemzése révén - tesz, jórészt eddig is ismertek voltak. Véleménye szerint az 1920-as évek elején Magyarországon kifejezetten kirekesztő nemzetépítés zajlott, amely elsősorban a zsidóságot és a „szocialistákat” (hogy ezen a szociáldemokratákat vagy a tágabb értelemben vett baloldalt kell-e érteni, sajnos nem derül ki egyértelműen a szövegből) kívánta nyelvi eszközök révén is nem kívánatos csoportokká tenni. A kormányzat eközben a szélsőjobboldali ellenzéket is igyekezett pacifikálni. Ezt a hatalmi konstrukciót eddig is ismertük, mint ahogy azt is, miért és hogyan vált Trianon revíziója a külpolitika legfőbb céljává, és ennek hogyan rendelődött alá a bel- és külföldi propaganda. Ennek a kérdésnek szentelte a szerző a munka harmadik nagy fejezetét, és véleményem szerint ez hozta a legkevesebb újdonságot. Talán azt érdemes kiemelnünk, hogy az egyes retorikai eltérések, valamint a különböző indoklások ellenére mennyire egységesnek mutatkozott a Tisztelt Ház a fajvédőktől a szociáldemokratákig a revízió támogatásában és a trianoni békemű elfogadhatatlanságának megítélésében. Csupán a változtatás módját és mértékét illetően különböztek az álláspontok. A képviselők közötti viták nyelvének elemzése kétségkívül megerősítette ezt az eddig is jól ismert nézőpontot. A szerző igyekszik amellett érvelni, hogy valójában nem lehet semmiféle konszolidációról beszélni, s éppen ezért az álláspontját kétségessé tevő tényeket, így a Bethlen-Peyer paktumot, a Nagyatádi-féle földreformot, a pénzügyi konszolidációt, a Vitézi Szék megalapítását csak igen röviden s azok jelentőségét erősen negligálva érinti. Az 1920. évi I. törvényről szóló vitát értékelve úgy véli, hogy a világháborút követő politikai újjáépítés kapcsán egyszerre lehet ellenforradalomról és konszolidációról beszélni, s ezek voltaképpen kiegészítették egymást (55.). Végeredményben Ville Häkkinen is érzékelteti, hogy — legalábbis Bethlen István miniszterelnöksége alatt - e kettősség jellemezte a parlamenti viták nyelvét, stílusát, környezetét is, illetve a politikai gyakorlatot egyaránt. Hiszen az ellenzék megszólalhatott, interpellálhatott, kemény kérdéseket tehetett fel, de közben a kormánypárt gyakran visszaélt a házszabály rendelkezéseivel, nem egyszer durva, kirekesztő közbeszólásokkal nehezítették a szociáldemokrata szónokok dolgát. Ám adott esetben kisebb, taktikai engedményeket tettek a liberális honatyák felé, s nem egy esetben a fajvédő vagy más szélsőjobboldali frakciók támogatták a kormány által beterjesztett törvényjavaslatokat. Ezek a megállapítások igazak, de már régóta ismertek az 1920-as évek politikai rendszerét bemutató hazai szakirodalomból, melynek a disszertációban történt részletes felsorolását nem érzem indokoltnak. Ráadásul, ha már kirekesztő nemzeteszméről beszélünk, akkor nagyon nehezen védhetőnek érzem, hogy a szerző kizárólag a zsidóságot és a „szocialistákat” sújtó nyelvi represszióról 675
