Századok – 2021
2021 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ville Häkkinen: From Counterrevolution to Consolidation? Language of Nation-building in the Hungarian Parliamentary Debates, 1920–1928 (Papp István)
TÖRTÉNETI IRODALOM ír, miközben alig érinti a választójog kérdését, amelynek révén a nőket és a paraszti népesség jelentős részét megfosztották a véleménynyilvánítás lehetőségétől, nem szólva a nyílt szavazás intézményéről s magáról a választások lefolyásáról. Ezen tényezők együttes mérlegelése révén elkerülhette volna az olyan lapos és leegyszerűsítő megállapításokat, mint hogy a magyar nemzetfogalom elválaszthatatlan része maradt az antiszemitizmus (98.). Bizonyára a szerző maga sem gondolja, hogy egyféle nemzetfogalom létezett Magyarországon, hiszen éppen az általa elemzett viták árulkodnak az egymás mellett létező, hol versengő, hol feleselő nemzeteszmék létéről. Érdemes lett volna alaposabban is megvizsgálni, hogy Szekfű Gyula vagy a népi mozgalom fontos szereplőinek nemzetfelfogása milyen mértékben hatott (mármint kikre/mikre?), akár a politikai elit tagjaira is. E meghatározó eszmeáramlatokat Häkkinen röviden említi (102.), de nem elemzi őket alaposabban. Logikus ellenvetés volna érveimmel szemben, hogy olyasmit kérek számon a szerzőn, amelylyel nem is foglalkozott, amely nem képezte a doktori értekezés tárgyát. Ez legitim érv, de Ville Häkkinen sajnos nem maradt meg szűkén választott témájának határai között, hanem túllépve azon olyan erős állításokat tesz, amelyeket nem látott el kellően bizonyító érvrendszerrel. Hogy ez mennyire igaz, azt éppen az a nagy fejezet bizonyítja, amelyet az egész doktori értekezés legsikeresebb, legalaposabb és legtöbb újdonsággal szolgáló részének tartok. A második nagy fejezetben (101—169.) olyan témákat vizsgál a szerző, amelyeknek a magyar történettudomány eddig kevés figyelmet szentelt, pedig valóban sokat elárulnak a Bethlen-kormányzat nemzetszemléletéről. A finn kolléga ugyanis ebben az első világháborúban elesettek emlékét szolgáló törvényt, valamint a Széchenyi István és Kossuth Lajos emlékét megörökítő törvény vitáját elemzi, s külön kitér arra, hogy miért futhatott igen hamar zátonyra a Petőfi Sándor emlékét megörökíteni kívánó hasonló próbálkozás. Nagyon tanulságos, hogy a veteránügy milyen súllyal volt jelen a politikában, milyen sok, az első világháborúban részt vett, még fiatal képviselő foglalt helyet a parlamenti patkóban, s az ő gondolkodásuk, tapasztalataik, élményeik mennyire erősen hatottak a politika alakulására. Ennek feltárását a disszertáció nagyon komoly eredményének tartom. Arra is ügyesen mutat rá Häkkinen, hogy a különböző történetpolitikai vitákban kettős kihívással szembesült a politikai elit: számot kellett vetnie azzal, hogy a Monarchia felbomlásával új, független ország született, ám ez a nemzet nagyon régi történeti hagyományt vallott magáénak. Tehát egyszerre beszélhetünk egy nemzeti közösség újra-alkotásáról és a múlt számos elemének továbbviteléről (125.). Az is feltűnő a Széchenyiről és Kossuthról megfogalmazott vélemények kapcsán, hogy a politika és a történettudomány diszkurzív természete mennyire hasonló, és főleg az időben hozzánk közel álló korszakok esetében sokszor mennyire nehezen elválasztható. E nagyobb szerkezeti egységben s általában a dolgozat több pontján nagyon szépen, világosan elemzi Ville Häkkinen a parlamenti politizálás eszköztárát, a kormányzat és ellenzék taktikáját, a formális és informális eszközöket. Az utóbbira kiváló példa, hogy a konzervatív Petőfi emlékoszlopát építeni próbáló kormánypárti szónokot csupán egyetlen, jól megválasztott, a költő forradalmiságát érzékeltető közbeszólás retorikai értelemben annulálta, így az egész vitának vége szakadt. Ez a tett világosan megmutatja az emlékezetpolitikai szándékok korlátáit is: nem lehet mindent és mindenkit a saját szánk íze szerint átformálni. Összességében úgy vélem, Ville Häkkinen sokkal inkább a magyar parlamentarizmus történetének szakirodalmát gazdagította egy értékes és fontos munkával, mintsem a honi eszmetörténet előbbre viteléhez járult hozzá. Amikor szűkén vett témáján belül maradt, fontos megállapításokat tett, releváns eredményekre jutott, ám a bethleni konszolidáció létét megkérdőjelező érvei nem elengedőek. Ebben a tekintetben a disszertációt inkább egy nyitott gondolkodási folyamat első állomásának tekinthetjük. Papp István 676
