Századok – 2021
2021 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ville Häkkinen: From Counterrevolution to Consolidation? Language of Nation-building in the Hungarian Parliamentary Debates, 1920–1928 (Papp István)
TÖRTÉNETI IRODALOM hanem inkább valamiféle nemzeti elfogultsággal magyarázza, ami igen érdekes állítás. A mű gerincét képező kérdésfeltevés a következő: volt-e egyáltalán konszolidáció az 1920-as években, vagy sokkal inkább egyenes út vezetett az 1919—1920-as ellenforradalom légkörétől az 1930-as évek végének szélsőjobbra tolódó magyar politikájához? Häkkinen úgy véli, hogy jellemzően a nem magyar történészek azok, akik egyenes vonalú fejlődést látnak a két időpont között, míg sokkal inkább a magyar történészek hangsúlyozzák a Horthy-korszak mérsékeltebb, konzervatív időszaka és a radikális jobboldal által dominált évek közötti eltéréseket (253-254.). Azt hiszem, ez az állítás önmagában is figyelmet érdemlő gondolat, hiszen aki így vélekedik, annak nagyon komoly apparátussal, érvkészlettel kell rendelkeznie, hogy a honi történettudomány széles konszenzuson nyugvó álláspontját megkérdőjelezze. Ezek után adódik a kérdés, hogy sikerült-e mindez a disszertáció nyomán született, de némi szerkesztői munkát még igénylő kötet írójának? Az értekezés kiindulópontja az első világháborút követően függetlenségét újból elnyerő Magyarország nemzetépítésének története, amely — ahogy Ville Häkkinen is helyesen kiemeli - párhuzamosan haladt az állam újjáépítésével. A két folyamat nyilvánvalóan más természetű jelenség, s a szerző kizárólag a nemzet megalkotásának, létrehozásának szentel figyelmet, mégpedig viszonylag szűk forrásbázison: az 1920 és 1928 közötti nemzetgyűlések, elsősorban a képviselőház, majd 1927-1928-ban a felsőház naplóit is elemezve. Häkkinen alapvető állítása szerint az első világháborút követően Magyarország más utat választott alkotmányos életének kialakításánál, mint az európai országok többsége, mivel tudatosan a múltba fordult, s erre támaszkodva látott hozzá a nemzet és az állam fel- (vagy inkább) újraépítéséhez (16.). Ez az állítás tulajdonképpen megegyezik Németh László formulájával, mely szerint a Horthy-korszak nem volt más, mint Habsburg-restauráció császár nélkül, holott ez erősen ideologikus álláspont, amellyel nehéz azonosulni. Véleményem szerint Ville Häkkinen ott követett el hibát, hogy a „múlt” és a „történelem” fogalmait nem fejtette ki egyértelműen. Az Osztrák-Magyar Monarchia és ezen belül a Magyar Királyság politikai, gazdasági és kulturális életében meghatározó szerepet játszott a liberalizmus, s éppen ennek igen jelentős mértékű visszaszorulása/visszaszorítása volt az egyik legfontosabb tényező, amely az 1920-ban berendezkedő hatalmat jellemezte. Ráadásul ez korántsem csak magyar, hanem világjelenségnek tekinthető, számos európai országban, s az 1929-es világválságot követően másutt is, különböző tartalmú antiliberális politikai rezsimek erősödtek meg. Elég csupán a sajtószabadságot, a gazdaságba való állami beavatkozás mértékét, a tudományos és a művészeti élet szabadságát mérlegre tenni, hogy lássuk: az 1920-as évek elején berendezkedő politikai rendszer nem egy tekintetben visszalépett a korábbi elvekhez és gyakorlathoz képest. Éppen ezért nagy kérdés, hogy a nemzetépítés tekintetében valaminek a restaurációjáról, vagy sokkal inkább a modern világ jelenségeire adott reakcióról beszélhetünk-e? A kötet, amely a diskurzuselemzés eszköztárát felvonultatva mutatja be a magyar politikai elit nyilvános vitákban megjelenő gondolkodását, három nagy fejezetre tagolódik. Az első az Ellenforradalmi állam, kirekesztő nemzet címet kapta, s ebben négy vitát értékelt Ville Häkkinen: az 1920. évi I. törvényt a kormányzói hatalom megteremtéséről, a numerus clausust és az azt módosító 1928-as jogszabályt, valamint egy 1923-as történetet, amely a zalaegerszegi internálótáborban uralkodó állapotokról szól. A szerző számára a politikai nyelv mindenek felett álló, kitüntetett elemzési szempont, amelyet az általánosan elfogadott értékek és fogalmak tárházának tekint (35.), ezért önmagában is alkalmasnak tart a politikai rendszer egész jellegének megítélésére. Ez felvetés több szempontból is kockázatos álláspont. Természetesen nem maga a diskurzuselemzés, hanem az, hogy csupán erre támaszkodva messzemenő következtetéseket vonjunk le a korszak egészét illetően. Abban természetesen igaza van a finn történésznek, hogy a választott és a mások által is elfogadott, vagyis legitimált nyelv kijelöli a politikai cselekvés 674
