Századok – 2021
2021 / 2. szám - VIDÉKI TÁRSADALOM ÉS PERCEPCIÓI A 18-20. SZÁZADBAN - Szulovszky János: A magyarországi városok életvilága a foglalkozások tükrében 1892-ben
A MAGYARORSZÁGI VÁROSOK ÉLETVILÁGA A FOGLALKOZÁSOK TÜKRÉBEN 1892-BEN A részleges regionális centrumoktól kezdve a városhierarchia két legmagasabb szintjén megtalálható volt a hangszerkészítő—orgonaépítő, a rézöntő, az aranyozó, az ágynemű gyártó, az esernyő- és nap ernyőké szító, a kőnyomda, a látszerész műhelye, a sertéskereskedő-sertéshizlaló, a tollkereskedő, a porcelánkereskedő és a varrógép-kereskedő üzlete, valamint a légszeszgyár üzeme. A teljes értékű regionális centrumokra jellemző foglalkozások sorába a cement árugyártó, a kaptafa-faragó, a fegyver- és puskamüves, az üveges, a posztókereskedő, a marhakereskedő és marhahizlaló, a cipő- és csizma raktár, a lókereskedő, a mézkereskedő, a sírkőraktár, a zsákraktár és zsákkölcsönző tartozott, s e települések városképének elmaradhatatlan része volt a szappangyár épülete is. Miközben megalapozottnak tűnik az a kijelentés, miszerint a városhierarchia egyre magasabb szintjein mód nyílt a mind szofisztikáltabb igények teljesítéséhez megtalálni a megfelelő szakiparost vagy kereskedést, hiba volna megfeledkezni arról, hogy ezek művelői olykor alacsonyabb szinteken, mi több, akár a faluállományban is megtalálhatóak voltak. Példának okáért az arany- és ezüstművesről azt hihetnénk, tipikusan a nagyobb városokra jellemző mesterség volt. A városhierarchia alsóbb szintjein valóban csak elvétve fordult elő, 1892-ben a 216 városnak tekinthető település közül csupán 134-ben volt jelen. A városállomány teljesértékű középvárosok feletti szintjein — Csíkszereda és Zilah részleges megyeszékhely-szintű városok, illetve Balassagyarmat teljes értékű megyeszékhely-szintű város kivételével — a (nagy)városi életvilág elmaradhatatlan része volt az arany- és ezüstműves műhelye. Azonban a 188 aranyművessel rendelkező település közül 54 - vagyis több mint egynegyede, egészen pontosan a 28,7%-a — falunak minősült. Önmagában már az a tény is figyelmet érdemel, hogy 30 alföldi, 12 felföldi és 6-6 dunántúli és erdélyi faluban tevékenykedett e mesterség művelője. Igaz, erre talán még azt lehetne mondani, véletlenszerűen is megeshet ilyesmi. Ám azt már aligha lehet a sors kifürkészhetetlen szeszélyének tulajdonítani, hogy hat faluban - Pankotán (Arad megye), Szilbereken (Bács-Bodrog), Kiskunhalason (Pest-Pilis-Solt- Kiskun), Tiszaszentmiklóson (Torontál), Oraviczabányán (Krassó-Szörény) és Verbichustákon (Liptó) - két-két, a 4317 lélekszámú Bács-Bodrog megyei Hódságon három, a mintegy négy és félezer lakosú Ternes megyei Csákon pedig öt (!) aranyműves műhely is működött.34 Ezzel a példával azt szeretném hangsúlyozni, hogy egy ország településállománya mögött — a geográfiai meghatározottságokon túl a helyi népesség száma, etnikai, vallási megoszlása, 34 Erről bővebben lásd Szulovszky János: A nemes- és színesfémművesség mesterei Magyarországon 1892-ben. A nemes- és színesfémek régészete, története, és néprajza a Kárpát-medencében. Készítéstechnikai, archeometriai és társadalomtörténeti megközelítések. Szerk. Cseh Fruzsina - Kiss Viktória - Szulovszky János. (Az anyagi kultúra a Kárpát-medencében 6.) Bp. 2021. 175-188. 340
