Századok – 2021
2021 / 1. szám - A MAGYAR ÁLLAMISÁG FORDULÓPONTJAI - Székely Tamás: A kiegyezés mint biztonsági játszma. A dualizmus kora biztonságtörténeti perspektívából
SZÉKELY TAMÁS A rendi korszakban a Natio Hungarica részesei voltak ugyanis azok a nem magyar származású nemesek is, akik Magyarországon éltek és itt földbirtokkal rendelkeztek. Ezen koncepció kulturális megfelelőjének tartható továbbá az évszázadokon át ténylegesen is működő úgynevezett hungarus-tudat, ami például az olyan nem magyar anyanyelvű művészek és tudósok magyar hazához kötődését is megmagyarázza, mint Liszt Ferenc vagy Bél Mátyás.67 Mindezek mintájára a Deák-féle koncepció olyan, a kortárs francia nemzeteszme által is sugalmazott modern nemzetállami identitást vizionált Magyarország számára, amelyben a politikai nemzet fogalma az ország valamennyi lakosa számára elfogadható lesz, függetlenül az egyes polgárok származásától és anyanyelvétől. A nacionalizmus hőskorában liberálisnak és optimistának (naivnak?) számító elgondolás az egyének szintjén messzemenő szabadságjogokat biztosított a nemzetiségi nyelvek és kultúrák ápolására, de nem ismerte el az egyes nemzetiségeket közösségi alapon államalkotó tényezőknek. A politikai nemzet ugyanakkor átfedésben volt a legnagyobb számú nyelvi-etnikai csoporttal (a magyar anyanyelvűekével), ami egyfelől súlyos fogalomzavarhoz vezetett, másfelől méltán vívta ki a nemzetiségi mozgalmak ellenszenvét. A nemzetiségi törvény megálmodói nem az egyes nemzetiségek elnyomását tűzték ki célul, éppen ellenkezőleg: a nemzetiségi kérdés de-szekurizitációjával egy potenciális biztonsági krízistől igyekeztek megóvni az amúgy is számtalan modernizációs kihívással küzdő, belső szuverenitását éppen csak visszanyert magyar államot. 67 Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. Bp. 2007. 67-76. 68 Uo. 77-90. A mából visszatekintve úgy tűnik, sőt már egy-két évtized távlatából számos kortárs előtt is világosság vált, hogy az elgondolás a törvényalkotói szándék ellenére illúziónak, ha nem fatális tévedésnek bizonyult.68 A nemzetté válás útján eltérő mértékben, de valamennyi magyarországi nemzetiségi csoport előrébb lépegetett a 19. század utolsó évtizedeiben. Nemcsak a gazdasági-kulturális téren élen járó németek (elsősorban az erdélyi szászok) követelték kollektív nemzeti jogaikat, hanem az egyházi autonómiájukra támaszkodó szerbek és románok, valamint a nyelvükben és önazonosságukban egyre inkább magukra találó szlovákok is. A dualista korszak első felében az egyes nemzetiségi mozgalmak egymással párhuzamosan, de egymástól elszigetelten vívták szélmalomharcukat a kormányzó magyar elittel, és elkeseredésükben nem egyszer Bécshez fordultak segítségért. Mivel Ferenc József a nemzetiségi kérdést ekkor már Magyarország belügyének tekintette, ezek a próbálkozások — melyek közül a leghíresebb az erdélyi románok kirakatpereskedésig fajult memoranduma volt (1892-1895) - jobbára meddők maradtak. A nemzetiségi vezetők kénytelenek voltak levonni a következtetést: 27
