Századok – 2021
2021 / 6. szám - NÉZŐPONT - Gyáni Gábor: Mi fán terem a marxista történetírás?
GYÁNI GÁBOR Három tükörkép segítségével adtam meg a lehetséges választ arra a kérdésre, hogy „ki (volt) valójában a marxista-leninista historikus” és milyen történetképpel szolgál(t) az illető számunkra. Az egyik tükörkép szerint, amely a hithű marxista nézőpontjából ad erről számot, a hazai mainstream történetírás 1989-1990 előtt stabilan marxista-leninista szellemi alapokon nyugodott, és mindvégig azonos volt önmagával, lett légyen szó az 1950-es, az 1960-as vagy az 1980-as évekről. Ennek az álláspontnak a képviselői szerint e történetszemlélet aktualitása máig sem vesztett semmit korábbi érvényéből, dacára annak, hogy a tábora ma már elenyésző. A hitehagyott historikus által sugalmazott tükörkép szerint a kezdetben volt marxista-leninista (sőt sztálinista) történetírás idővel elhalványult, sőt úgyszólván el is enyészett a szakszerű tudomány fokozatos előretörésével szemben. Következésképpen a politikai rendszerváltást mondhatni megelőzte a történetírásnak az ideológiai kényszerek alól való ilyetén felszabadulása. Talán nem csak merő véletlen, hogy többnyire olyanok hangoztatják ezt a véleményt, akik maguk vezető szakmapolitikai pozíciókat töltöttek be a késő Kádár-korban. S ott találjuk végül az ellenhiten lévőket, akik manapság, úgymond, a konzervatív nemzeti értékek és tudatformák feltámasztásán és monopol-, de legalábbis hegemón helyzetbe hozásán tevékenykednek. Számukra minden értéktelen, vagyis marxista kacat, ami ellentmond az általuk pártolt történetképnek, még ha az egyébként meg is felelhet a tudományos racionalitás követelményének. Meglehet, további álláspontok is léteznek a kérdést illetően, bizonyosra vehetjük azonban, hogy napjainkban ennek a három beállítottságnak van igazán érzékelhető diskurzusteremtő és a történelempolitikát magát is érintő befolyása. De valóban az utóvirágzását éli hazánkban manapság a marxista-leninista szellemű történetírás? Elemzésünk eredményeit összegezve úgy gondoljuk: ha kezdetben - az ötvenes és a korai hatvanas években - talán bizonyosnak tűnhetett, hogy ki és mi képviseli — egyedül hiteles módon — a marxizmus-leninizmus szellemét a történetírásban, ezt követően már biztos, hogy nem állt fenn ez a helyzet. Ennek ellenére továbbra is a marxizmus-leninizmus hegemóniájáról beszéltek a korabeli hivatalos (a politikai) és a szakmai körökben egyaránt. Ezért nem volt illő szóvá tenni a szaktudományos marxista világnézet alkalmankénti hiányát a politikai hatalom által legitimnek elismert alkotóműhelyek munkatársai és leginkább ezen intézmények vezető kutatói esetében. Mindaz tehát, amit ők mondtak és írtak a történelemről, különösen ha azt reprezentatív művekben, például az MTA Történettudományi Intézetének az égisze alatt készült országtörténeti mesterelbeszélésben vagy a szintén ebből a kutatóközpontból szerkesztett public history folyóiratban {História) tették közé, a hivatalos értékelés szerint is makulátlanul marxista szellemi megnyilatkozásnak számított. Elvétve így is akadtak azonban olyan pillanatok, amikor a párt ideológiai vezetése elégedetlenségét fejezte ki az akadémiai történészek egyik-másik 1329
