Századok – 2021
2021 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Csernus-Lukács Szilveszter: Nyelvpolitika és anyanyelvi megoszlás Bács-Bodrog vármegyében 1862-ben
CSERNUS-LUKÁCS SZILVESZTER tétetik. Azonban semennyiben egy nemzetiséghez sem tartoznak, s rájok rovat nem létezik a fenti nemzetiségi kimutatásba be nem vezettethettek.”28 A megjegyzésből arra is következtethetünk, hogy — legalábbis a zsidókat illetően — Bács-Bodrogban is az 1857-es adatokból következtettek az 1862-es állapotra. A királyi biztos álláspontja pedig nemzetiségi hovatartozásukról (pontosabban nem tartozásukról) a Schmerling-provizórium konzervatív elitjének vélekedésére vezethető vissza, amely a(z 1867-ig) politikai jogokkal nem rendelkező zsidóságot ekkor nem tekintette a nemzet részének, Magyarország „klasszikus” nemzetiségeitől eltérően.29 28 Kimutatása a Máramaros megyében létező nemzetiségeknek lélekszám szerint, és a községekben divatozó ügykezelési nyelveknek. Jelzet nélkül, „Községi jegyzők nyelvismerete gyűjtőakta.” E. n. [1862]. MNL OLD 191. 19223.III.1862. 29 Az e szellemben született 1863-as helytartótanácsi törvény]avaslat-tervezetről lásd Csernus-Lukács Szilveszter: Felírási javaslat a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, 1862. Századok 151. (2017) 189-200. A témáról lásd még KonrádMiklós: Asszimilációs elvárások és zsidó válaszok az emancipációig. Századok 154. (2020) 903-934.; Prepuk Anikó: Miért nem nyert képviseletet az izraelita felekezet a dualizmuskori főrendiházban? Századok 154. (2020) 935-962. 30 Deák Agnes: „Nemzeti egyenjogúsítás” 1849-1860. Bp. 2000. 67. A korszak felfogásáról a nemzetiség meghatározását, nemzetiség és anyanyelv kapcsolatát illetően lásd uo. 60-68. 31 Uo. 10. Elenyésző számú „horváf’-nak regisztrált mellett. Dányi D.: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás i. m. 61. 32 A tanulmány tárgyát követő korszak módszertanát vizsgálva egyébként megállapíthatjuk, hogy a római katolikus délszlávokat illető nehézségek feloldása később is bonyodalmakba ütközik. Az 1880-as népszámlálás során hiába írták (vesszővel, nem kötőjellel) elválasztva a szerb és a horvát nyelvet, a Kik a magyarországi „dalmaták”? Bonyodalmat okoz a korszak kutatójának a római katolikus délszlávok azonosítása is. Az 1850-es népszámlálás a „kétség nélküli” horvátokat, Horvátország, illetve a Muravidék lakosait „horvát”-ként tünteti föl (nemzetiségként), míg a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság - így a későbbi Bács-Bodrog vármegye - területén élő délszlávokat szerbként. A nemzetiség megállapítását ekkor a háztartásfők nyilatkozatához kötötték.30 Az ott élő bunyevác vagy dalmata lakosságot pedig a római katolikus valláshoz tartozók és a délszláv nyelvet beszélők metszete mutatja ki, azaz mindenki délszláv, aki nem ortodox vallású. Azonban e népcsoport behatárolása nehézségekbe ütközik. Az 1850-es népszámlálás során a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban élő szerb nemzetiségűnek regisztrált délszlávok számából még az ortodox népesség számát sem vonhatjuk le,31 hiszen így a koronatartomány relatív többségét alkotó román elem ortodox részével is csökkentenénk a szerbek számát. A német, illetve magyar lakosság számának levonása a római katolikus vallásúak összességéből sem célravezető, hiszen a német és magyar lakosság körében számolnunk kell protestáns vallásokat követőkkel is. A római katolikus délszlávok létszámát illetően így különös jelentőségük van az 1862-es statisztikai adatoknak, azok „dalmátjai” révén.32 1287
