Századok – 2020
2020 / 5. szám - MOZAIKOK A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG ÚJ- ÉS LEGÚJABB KORI TÖRTÉNETÉBŐL - Konrád Miklós: Asszimilációs elvárások és zsidó válaszok az emancipációig
ASSZIMILÁCIÓS ELVÁRÁSOK ÉS ZSIDÓ VÁLASZOK AZ EMANCIPÁCIÓIG 928 terén azonban ekkor már egy téma sem váltott ki heves érdeklődést. Keresztény részről a radikális követelések látványosan megritkultak. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a zsidó vallásreform kérdése jóval ritkábban került terítékre, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidók zöme erre nem hajlandó. Emellett a zsidó polgárság jóllehet kezdeti, de már egyértelműen tömeges akkulturációja enyhítette a zsidók idegensége által szült azon félelmeket, amelyek e vallásreformok követelését gerjesztették. Ami az 1840-es években még utópisztikusnak tűnhetett, az az 1860-as években kezdett tapasztalhatóvá válni. Jelzésértékű, hogy a nyelvi magyarosodásra való általános felhívások mindinkább átadták helyüket egy-egy adott zsidó közösség magyarosodását méltató vagy túl lassúnak ítélő konkrét helyzetjelentéseknek. Másrészt az alapvető kérdés, vajon a zsidók egyenjogúsítandók-e, vagy sem, már nem képezte vita tárgyát, mert ami az 1840-es években még kérdésesnek tűnt, az az 1860-as években már a történelmi szükségszerűség evidenciájával bírt. Az 1861-es országgyűlés előtt, illetve annak ülésein az ország legnevesebb liberális politikusainak és értelmiségeinek hosszú sora foglalt állást a zsidók egyenjogúsítása mellett – köztük Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Pulszky Ferenc, a Párizsból nyilatkozó Klapka György, Podmaniczky Frigyes, Szalay László vagy Jókai Mór. A Pesti Naplóban hat nappal az országgyűlés megnyitása után megjelent cikkében a Deák köréhez tartozó Lukács Móric a zsidók jogfosztottságában olyan „botrányos anachronismust”, illetve „szégyenteljes anomáliát” látott, amelynek felszámolását nem lehetett immár „nehezítő és késleltető föltételekhez” kötni.108 A zsidóemancipációról ekkor mégsem született törvény, elsősorban idő híján, mivel a felirati javaslatba foglalt nemzeti törekvéseket elfogadhatatlannak ítélő uralkodó 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést. Utolsóelőtti ülésén a ház mindazonáltal egyhangúlag elfogadta Tisza Kálmán javaslatát, miszerint határozatban jelentse ki, hogy a nemzetiségi igények kielégítését, „a különböző vallásfelekezetek közötti polgári és politikai teljes jogegyenlőségnek életbeléptetését és az izraelitákra kiterjesztését”, valamint az úrbéri ügyek rendezését „első és legfontosabb teendői közé sorozza”.109 Magyarán, bár az emancipáció megint elmaradt, annak leg közelebbi törvénybe iktatása felől aligha lehetett kétség. Az 1867-es emancipációs törvényt megelőző évek liberális sajtója és röpirat-irodalma azt mutatja: 108 Lukács Móricz: Az országgyűlésnek némely legsürgősebb teendői. III. Pesti Napló, 1861. április 12. [1.] 109 Az 1861-ik évi magyar országgyűlés II. Pest 1861. 332–333. Az országgyűlést megelőző hangulatról és az emancipáció kérdéséről az országgyűlésen lásd Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén (1849–1870). Bp. 1917. 21–25.; Szabad György: Forradalom és kiegyezés vá laszútján (1860–61). Bp. 1967. 359–368., 509–510.
