Századok – 2020
2020 / 5. szám - MOZAIKOK A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG ÚJ- ÉS LEGÚJABB KORI TÖRTÉNETÉBŐL - Konrád Miklós: Asszimilációs elvárások és zsidó válaszok az emancipációig
KONRÁD MIKLÓS 905 közös útjukon, hogy együttélésük mikéntjére nézve egy alapvető nézetkülönbség feloldatlan maradt. Forrásaimat illetően a keresztény szerzők esetében az emancipációt támogató liberális reformpolitikusok és értelmiségiek mellett figyelembe vettem azok véleményét is, akik az országgyűléseken, a sajtóban vagy röpiratokban ellenezték a jogkiterjesztést. A zsidók tekintetében elemzésemet az utóbb neológként is címkézett személyekre korlátoztam, vagyis azokra, akik hitsorsosaik nyelvi és kulturális magyarosodása, valamint a magyar nemzettel való azonosulása mellett tették le a voksot. A források kapcsán fontosnak vélem megjegyezni: az általam vizsgált szövegek jellege és érdeklődésem tárgya között némi diszkrepancia feszül. Amikor alapvetően aktuálpolitikai természetű szövegekből igyekszünk kihámozni, hogy szerzőik mit gondoltak az egyenjogúsítást szorgalmazó zsidó honfitársaikról, a válasz könnyen félrevezető lehet. Két konkrét példával élve: lehetséges, hogy a zsidó vallás reformját az 1840-es években oly gyakran szorgalmazó keresztény szerzők célja nem az volt, hogy a vallásuk avultnak ítélt béklyóitól megszabadult zsidók könnyebben válhassanak magyarokká, hanem az, hogy a reformok követelésével elodázzák az emancipáció megvalósulását. Ugyanígy: amikor liberális politikusok az 1840-es években, majd jóval gyakrabban az 1860-as években az azonnali, teljes és feltétel nélküli emancipációt sürgették, ez nem jelenti azt, hogy e politikusok egyébiránt nem tápláltak elvárásokat zsidó vallású honfitársaikkal szemben. A viták kezdetétől, vagyis az 1830-as évek végétől 1867-ig terjedő korszakot négy szakaszra bontva vizsgálom. A reformkor során a zsidókhoz messze a legpozitívabban viszonyuló 1839–1840-es országgyűlés rövid periódusát 1841-től az 1848-as forradalom kitöréséig az emancipációval szemben növekvő ellenségesség és a zsidók integrációs képessége iránt erősödő szkepszis évei követték. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szintúgy és evidensen külön korszak, amelyben keresztény magyar részről tetőfokra hágtak a radikális asszimilációs elvárások. A felfokozott indulatok e periódusát tíz év csend, majd a neoabszolutizmus második évtizedétől, az 1860-as évektől egy keresztény oldalról sokkal lagymatagabb, ugyanakkor a zsidók feltétel nélküli egyenjogúsítása iránt minden korábbinál nyitottabb, zsidó részről az 1861-es országgyűlésig a nyelvi és érzelmi magyarosodást lelkesen hirdető, azután legfőképpen türelmetlennek minősíthető korszak zárta le. Az emancipáció körüli vitákkal foglalkozó eddigi írásoktól eltérően célom nem a vitákban legnagyobb súllyal részt vevő keresztény politikusok és értelmiségiek nézeteinek a bemutatása, hanem a zsidókkal szemben támasztott elvárásaik
