Századok – 2020
2020 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gerald Lamprecht – Eleonore Lappin-Eppel – Ulrich Wyrwa (szerk.): Jewish Soldiers in the Collective Memory of Central Europe. The Remembrance of World War I from a Jewish Perspective (Novák Attila)
895 TÖRTÉNETI IRODALOM nagymértékben hiányzott, az a közép-európai rálátás, az a szemlélet, mely a lokális kutatók kulturális megértése, az egyes nemzeti nyelveken íródott források felhasználása nyomán alakul. A kötet tehát jól kiegészíti az eddig megjelentett ilyen tárgyú történeti munkákat, és régió szempontú bevezetést nyújt további vizsgálatok felé. Ugyanakkor érződik, hogy egy konferenciakötetről van szó, amely ha nem is az egyes földrajzi-politikai egységek tekintetében, de tematikailag esetlegessé is teszi az összeállítást, így bizonyos szerzők és témák kimaradtak belőle. A kötet bevezető tanulmányokkal kezdődik, majd ezt követően öt nagyobb egységre tagolódik: a Soldiers (Katonák), a Refugees (Menekültek), a New Loyalties (Új lojalitások), Antisemitism (Antiszemitizmus) és a Memory (Emlékezet) című részek követik egymást. Az első írás, melyet a szerkesztők, Gerald Lamprecht (Grazi Egyetem, Ausztria), Eleonore Lappin-Eppel (Ausztria) és Ulrich Wyrwa (Potsdami Egyetem, Németország) jegyeznek, a téma rövid historiográfiai áttekintését nyújtja, valamint áttekinti a kötet szerzőit és tanulmányait. Hillel J. Kieval, a cseh zsidóság világszerte ismert kutatója (Washington Egyetem, USA) nagyobb szabású bevezető tanulmányában arról a változásról ír, amely az első világháború során végbement a Monarchia zsidóságában, illetve körülötte. A zsidókat 1918 után az „egyetlen csehszlovákoknak” nevezték, jelezvén, hogy az egyetlen olyan csoportról van szó, mely egyértelműen azonosult az új állammal. Kieval leírja: soha nem volt annyi zsidó a különböző hadseregekben, mint az első világháborúban. A számítások szerint az antant oldalán 1055 besorozott zsidó katona, míg a központi hatalmak soraiban 450 500 fő szolgált. A zsidóságra óriási hatást gyakorolt a háború, hiszen a keleti fronton a harcok nagyjából zsidó (értsd: a zsidó lakosság által lakott) területeken zajlottak, az orosz invázió (vagy éppen a visszavonulás) pedig pogromokkal és a zsidó lakosság vándorlásával is együtt járt. Ulrich Wyrwa azt a folyamatot elemzi, mely a régi, az első világháború előtti világból az újba vezetett a zsidókat illetően. A keleti és a nyugati zsidóság közötti különbség evidens és mindenki számára nyilvánvaló volt, ugyanakkor a különböző zsidóságok élményanyaga (olykor ugyanazon szövetségen belül is) más és más volt. Az új nemzetállamok általában teljesítették a zsidók titkos kívánságait, már ami a jogegyenlőségre vonatkozott, ugyanakkor a német zsidóság helyzete romlott: erősödött az antiszemitizmus. A Balfour-deklaráció (1917) pedig mérföldkövet jelentett a cionista mozgalom számára, bár például a britek ellen küzdő osztrák–magyar–német cionisták kellemetlen helyzetbe kerültek ezáltal. Ez ismét annak a paradox helyzetnek a következménye, melyet a szerző elemez. A katonákról szóló részben Jason Crouthamel (Grand Valley Állami Egyetem, USA) a né met zsidó katonák helyzetét vizsgálja az első világháború idején és megállapítja, hogy zsidó és nem zsidó katonák egyaránt megtapasztalták a harcot és a férfiasságot, mely a férfiúság és a németség érzését adta. Az írás éppen amellett érvel, hogy a korabeli és a későbbi antiszemitizmus ellenére voltak kölcsönös, egységesítő tapasztalatok. Dieter J. Hecht osztrák történész (Kulturális Tanulmányok Intézete, Osztrák Tudományos Akadémia) az osztrák–magyar hadsereg katonai rabbijait mutatja be a korszakban, és különösen Bernard Dov Hausner esetét veszi górcső alá. A rabbi, aki a nagy háború alatt futott be figyelemreméltó karriert, egyszerre vált cionistává és lengyel hazafivá. Schweitzer Gábor (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest) a „nagy háború” ideje alatti neológ rabbikról írt tanulmányt. Olyan nagyságok nevei tűnnek itt fel, mint Blau Lajos (1913-tól az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója), Guttmann Mihály (rabbi rabbinikus tudós, a breslaui rabbiképző és a jeruzsálemi héber egyetem egykori professzora, később az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója), de ugyanúgy olvashatunk Adler Illés budapesti főrabbiról, aki 1916 tavaszán, Savuot ünnepe alkalmából foglalt állást a béke mellett. Schweitzer külön vizsgálja az Országos Rabbiegyesület tevékenységét (1915-ben 30 ezer
