Századok – 2020

2020 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Béla Bodó: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 (Gellért Ádám)

893 TÖRTÉNETI IRODALOM

rálódása jellemzi. Itt a tettesek immár az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) tagjai és a radikális szélsőjobboldali egyetemisták voltak (69., 77.). A harmadik periódus az 1921. októberi második királypuccsig tart, amely során ismét csökkent a gyilkosságok száma, és az erőszak más, kevésbé halálos kimenetelű alakot öltött. A negyedik szakaszt 1924 tavaszáig húzza, amit szerinte főleg a zsidók ellen elkövetett bombamerényletek jellemeztek. A könyv harmadik fejezetében a fehérterrort mint a vörösterrorra adott válasz teóriáját vizsgálja, majd arra jut, hogy igazából két teljesen eltérő forrásból táplálkozó és különböző ívet leíró eseménysorról van szó. A két erőszakhullámot intenzitása és területi eloszlása (95–103.), a bennük résztvevők társadalmi háttere (103–108.), a csoporthoz tartozás milyensége (108–

114.) és nemzetközi összehasonlítás alapján is vizsgálja (115–118.). Bodó legfőbb – ám erősen vitatható – megállapítása, hogy a vörösterror áldozatainak – számukat 350 és 1000 közé teszi (119.) – négyötöde fegyvert fogott vagy összeesküdött (de legalábbis ezt állították róluk) a Tanácsköztársaság ellen. Így többségük azért halt meg, amit tett,

és nem azért, ami volt (például arisztokrata, kapitalista). Bodó összesítése szerint az áldozatok csak egy kis része, mintegy 5%-a halt meg azért, ami volt. Ezzel szembeállítja a fehérterror áldozatait, akik közül szerinte minden negyedik vagy ötödik (20-25%) zsidósága miatt halt meg (97–98.). Itt azonban önmagával kerül ellentmondásba, mert néhány oldallal feljebb még 25–50%-os zsidó áldozati számról írt. Azt is hozzáteszi, hogy a vörösterror jóval „szelektívebb” volt – vagyis kevesebb ártatlan civilt célzott – és áldozatainak 90%-a kivégzőosztag előtt halt meg, míg a fehérterror elkövetői az akasztást és más kegyetlenebb kivégzési módokat részesítettek előnyben (99., 280.). Bodónak a vörösterrorra vonatkozó megállapításai nem állják meg a helyüket: az általa is hivatkozott Váry Albert-féle listát átböngészve a megadott szám helytelen. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az agyonlövéseket (és nem kivégzőosztag előtti kivégzéseket) sok esetben más fizikai atrocitás is megelőzhette. Bodó kiemeli, hogy a fehérterrornak nemcsak több áldozata volt, hanem „ellenségeiket kegyetlenebb formában gyilkolták” meg (99.). Ez a többször visszatérő állítás túl általánosító, főleg annak figyelembe vételével, hogy a szerző a fenti – hibás – számadaton túl nem végezte el a kegyetlenkedések összehasonlító elemzését. A negyedik fejezetben az erőszak tereinek vizsgálata következik. Az internálás helyeinek (katonai laktanyák, internáló táborok) bemutatását (130–153.) követően, a vidéki vasútvonalakon elkövetett gyilkosságokra (154–159.) és a budapesti erőszak helyszíneire (kávéházak, kabarék, futballpályák) tér ki (159–165.). Az erőszak formái címet viselő ötödik fejezet a fehérterror első időszakának népítéleteit tár

gyalja rendkívül röviden (179–182.), ezt követően a Tanácsköztársaság elfogott funkcionáriusainak börtönből való kihurcolásainak eseteit mutatja be leíró jelleggel, majd megállapítja, hogy ezekben az esetekben „majdnem lehetetlen” elkülöníteni, hogy a gyilkosságokat politikai okból vagy etnikai zavargás során követték-e el (187.). Pár oldallal odébb a szerző megemlíti azt is, hogy a pogromok és börtöngyilkosságok „kívülállók” (outsiders), vagyis a különítményes tisztek és a helyiek együttes munkája volt (195.). Bodó itt pont abban a kulcsfontosságú kérdésben nem foglal állást, hogy milyen utasításokkal indultak el Szegedről a különítményes alakulatok 1919 augusztusában. Mennyire volt célzott, központilag sugallt vagy legalábbis engedett a gyilkos erőszak? Különös, hogy míg más helyeken gyakran hivatkozik Prónay Pál feljegyzéseire, a gyilkosságokra lehetőséget adó 1919 augusztus eleji szóbeli utasítást nem hogy nem elemzi, de még csak meg sem említi a könyvében. A fejezet többi részében az antiszemita pogromokat és a falvakból történő csoportos kiűzéseket mutatja be, amelyek szerinte kisebbnagyobb intenzitással 1923 elejéig eltartottak, s amelyeket gyakran a Nemzeti Hadsereg „kívülálló” tisztjei kezdeményeztek (196–215.). A szexualizált és szexuális erőszakot Bodó külön fejezetben ismerteti. A diszeli pogrom bemutatása során kiemeli, hogy miként merítettek erőt az erőszak első vonalban tevékenykedő