Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991 (Kiss J. László)
662 TÖRTÉNETI IRODALOM apparátus szerepe megnövekedett, ám a sokoldalú tárgyalások intenzitása egyszerűen kinőtt a Politikai Bizottság fennhatósága alól és bizonyos értelemben önálló szerepet kapott. A külügyi munka professzionalizálódásának megindulása nem kis mértékben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek (EBEÉ) és a Helsinki-folyamatnak volt köszönhető, hisz – teszi hozzá a recenzens – ez egy új típusú multilateralizmus és egy új biztonságfogalom kialakulását jelentette. Sőt, e sorok írója az 1970-es évek kezdetén maga is tanúja lehetett az első magyar think tank , az egykori Magyar Külügyi Intézet létrejöttének, bizonyítva, hogy a külpo litika-csinálás bizonyos értelemben társadalmasodott: az EBEÉ-folyamat keresletet teremtett olyan szakterületek kutatói számára, mint a nemzetközi jog, diplomácia, biztonságpolitika, nem kevésbé a nemzetközi gazdasági és kulturális kapcsolatok. A szerző elemzésének egy további fontos megállapítása, hogy a magyar külpolitika mozgásterét az 1960-es évek közepétől nem csupán a Szovjetuniótól való függés, hanem ennél bonyolultabb hármas determináció határozta meg, amelyben a Nyugattól való növekvő függés mellett a sajátos érdekek érvényesítéséért folytatott össz-kelet-közép-európai lobbiküzdelem nem csupán Moszkvával, hanem egymással szemben is mind nagyobb szerepet kapott. A szerző azt állítja, hogy a három tényező fokozatosan hasonló súlyúvá vált, ám ennél a pontnál kívánatos lett volna – legalább illusztrációs szándékkal – néhány olyan gazdasági és pénzügyi adatsort idéznie, mint a külkereskedelemben való nyugati hányad, az eladósodás mértéke, valamint a vegyes vállalatok számának növekedése stb. A recenzens így nagyobb hangsúlyt helyezett volna a gazdasági tényezők szerepének bemutatására, túl azon, hogy a kis országok külpolitikájának mindig nagy a gazdasági tartalma, és a kereskedelempolitika sokszor a külpolitika előtt járt. A recenzens szerint hasonló okokból nagyobb figyelmet érdemel a magyar szakirodalomban már jelentős mértében feldolgozott eladósodás jelensége is: főként Magyarország 1982. évi belépése a Világbankba és a Valutalapba, s ezzel az adósságszolgálati (kül)politika kialakulása teremtett új helyzetet, többek között a szándékolt és nem szándékolt hatásai miatt. Számos elemzés szerint ezzel a fordulattal a keleti és nyugati függés „egyensúlya” felborult, ám ami legalább ennyire fontos: az eladósodás egyszerre volt a Szovjetunió által dominált zárt regionalizmusból való kitörés és paradox módon a nyugati világtól való függőség növekedésével a külpolitikai mozgástér bővülésének eszköze, valamint ez volt a rendszer sajátos kudarcának is a forrása, mivel az eladósodás egyszerre szolgálta a valódi reformok elkerülését és a rendszer meggyorsult erózióját. A levéltári adatbázisok alapján a szerző meggyőző érveléssel bizonyítja a ma már fősodratúnak tekinthető véleményt, miszerint a kelet-közép-európai régióban az átalakulás elfogadása Gorbacsov részéről nem jelentette a szovjet érdekszféra feladását, sőt, 1991 tavaszáig a nyugati hatalmak sem támogatták a régió függetlenségi törekvéseit, de még a semlegességet sem. A VSz-t és a NATO-t egyaránt az európai stabilitás pilléreinek tekintették, mi több, az új demokratikus kormányokat is a VSz tagság elfogadására ösztönözték. A nyugati hatalmak és Moszkva – mint írja a szerző – a szakirodalomban a finn státusú semlegesítésként értelmezett regionális finnlandizálásban voltak érdekeltek. A nyugati hatalmak a kelet-közép-európai kapcsolatokat Gorbacsov támogatása érdekében alárendelték a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolataiknak. A hibrid megoldás, tehát a szovjet érdekszféra fenntartása és a nyugati típusú berendezkedés egyidejűsége valójában az MSZP-nek mint stabilitási tényezőnek a támogatását jelentette, míg a nyugati hatalmak az új demokratikus pártok kialakulásában az etnonacionalista múlt feltámadásának veszélyét látták. A szerző találóan utal arra, hogy a nyugati hatalmak nem számoltak azzal, hogy 1991 decemberében a Szovjetunió váratlanul összeomlik, viszont úgy emlékeznek, mintha kezdettől fogva támogatták volna a régió függetlenségét. Könnyű dolga van a recensnek, ha a már említetteken kívül a kötet további újdonságaira kell felhívnia a figyelmet. A szerző ugyanis könyve első tizenhét oldalán összefoglalja elem-
