Századok – 2020

2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991 (Kiss J. László)

661 TÖRTÉNETI IRODALOM

let-európai államokat a biztonság- és gazdaságorientált csoportokba osztja, ugyanakkor azt is elismeri, hogy a Szövetségi Köztársaság irányában valójában egyetlen ország sem nélkülözte a gazdasági érdekeket.

Az elemzés jól mutatja, hogy a keleti tömb országai – példának okáért Magyarország – olyan szervezeti reformkezdeményezésekkel éltek, mint például a VSz-en belül a külügyminiszterek tanácsának létrehozása. Így a tömbön belüli új koordinációs mechanizmusok és általában az intézmények fejlesztése nem csupán a keleti tömbön belüli politika-csinálás komplexitását, hanem a résztvevő államok mozgásterét és ezzel emancipációs esélyeiket is növelte. Valójában a VSz létrejötte is az intézmények útján megvalósuló emancipációra nyújtott lehetőséget, írja a szerző, és ilyen módon a VSz nem csupán a kelet-közép-európai államok ellenőrzésére szolgált. Ebben az emancipációban Békés szerint a Szovjetunió 1953 utáni aktív külpolitikája korlátozottan, de partneri szerephez juttatta a keleti tömb országait a kelet–nyugati, a kelet–keleti és kelet–déli kapcsolatokban egyaránt, a fejlődő világ irányában. A Szovjetunió ugyanis felismerte, hogy egy páneurópai biztonsági konferencia, pontosabban egy európai kollektív biztonsági és együttműködési rendszer létrehozásával a második világháború utáni de facto területi hódításait és az általa támogatott kommunista rendszereket multilaterális keretben de iure legitimálhatja, ahogy az európai status quo megosztottságát is. A szovjet vezetés tehát felismerte, hogy stratégiai céljai érdekében a kelet-közép-európai országok nyugati bilaterális politikáit is a saját szolgálatába kell állítania akár azon az áron is, hogy egykori csatlósait partnereinek kell tekintenie. A recenzens hozzáteszi, hogy a szándékolt stratégiai célok nem szándékolt következményekkel is jártak, mivel a kelet-közép-európai országok az európai biztonság és együttműködés szovjet stratégiájában nem csupán saját részérdekeiket ismerték fel, hanem bilaterális nyugati diplomáciájuk útján a történelmükből és geopolitikai sajátosságaikból származó páneurópai összetartozást is, melyet a szerző egy összeurópai „virtuális közösség” létrejötteként fogalmaz meg. Ezt tükrözi a Közép-Európa újrafelfedezéséről szóló vita, amelyről a kötetben éppen úgy kevesebb szó esik, mint a Helsinki-folyamat ambivalenciájáról, amely egyszerre jelentette a status quo megerősítését, ám a status quón belüli „békés változás” s ezzel az együttműködés, az aktív koegzisztencia-politika staus quójának kialakulását is, amely a kelet- középeurópai rendszerváltozással aszimmetrikus folyamattá vált. A szerző helyesen mutat rá, hogy a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatok beépültek a kelet-közép-európai államok újratermelési folyamataiba, s ezzel a belső stabilitás forrásává váltak. Emellett a szovjet minőségi rakétacsere nyomán a NATO 1979. évi, úgynevezett kettős határozata válaszul a tárgyalásokon kívül az új amerikai közepes hatótávolságú atomfegyverek telepítését is kilátásba helyezte, s ezzel a nukleáris háborútól mint „közös ellenségtől” való általános fenyegettség megnövekedett Európában, és ez tovább erősítette a VSz államainak a katonai tömbökön túlnyúló összeurópai tájékozódását. Az így kialakult feszült helyzet egyúttal gyakorlati példa a szerző álláspontjának igazolására, miszerint a hidegháború és az enyhülés nem lineárisan egymást követő periódusok voltak, hanem 1945–1991 között a hidegháborúban az „antagonizmus és a kooperáció” párhuzamosan mindig jelen volt, s ezért az afganisztáni szovjet intervenciót követő 1979–1985 közötti időszakot nem lehet „kis hidegháborúnak” nevezni. Ekkor a VSz számos állama már nem minden esetben követte a szovjet–amerikai viszonyban végbement negatív változásokat, hanem a belpolitikai stabilitás igényeitől vezettetve és a Helsinki záróokmány bázisára alapozva aktív diplomáciát folytatott a kelet–nyugati kapcsolatok folytonosságának fenntartása érdekében.

Fontos kiemelni a szerző elemzésében az emancipáció fogalmának egy további értelmezését. Békés Csaba arról ír, hogy az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején minőségi változás következett be a magyar külpolitika alakításában. A külpolitika meghatározása és egy-egy külpolitikai döntés ugyan továbbra is az MSZMP Politikai Bizottságban, ám az előkészítés, lebonyolítás, kezdeményezés és javaslattétel területén lényegi változás következett be. A külügyi