Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sorin Mitu: Az én Erdélyem. Történetek, mentalitások, identitások (Sárándi Tamás)
653 TÖRTÉNETI IRODALOM zunk például a fogalmazásban, hogy „napjainkban”, akkor nehéz eldönteni, hogy a szerző vajon 2020-ban is ugyanígy vélekedik-e az adott kérdésről, mint tíz-tizenöt évvel korábban. Ugyanígy idejétmúlt és meghaladott a szerző kesergése a román levéltárak helyzete kapcsán, ahova nem lehet laptopot bevinni. Ez ugyanis már lassan tíz éve megoldott probléma. Mitu az egyik legjobb írásában a román történetírás helyzetével foglalkozik. Ebben két nagy csoportra osztja a román történészeket: a hagyományos, tradicionalista, nemzeti-kommunista irányzatot követő szerzőkre, akik számára a múlt egységes egész és a cél a nemzeti nagyság, a nemzeti értékek kidomborítása, valamint a modernista-liberális történészekre, akik nyitottak az új módszertani megközelítésekre, számukra a múlt megismerése relatív, elsősorban a szerző személye és az alkalmazott módszertani-ideológiai szűrő miatt. Mitu nem ad meg arányokat, de érzékelteti, hogy az előző tábor van többségben, a történetírói céhen belül ők uralják a forrásokat és a kutatói helyeket. A megállapítással egyetértek, a helyzet napjainkban is érvényes. Sajnos a szövegekből az nem derül ki, hogy a szerzőnek mi az aktuális véleménye erről a kérdésről, és mivel magyarázza azt, hogy a nemzeti-kommunista irányzatot képviselők át tudták menteni nézeteiket az ifjabb generációra. Ezek után felmerül a kérdés, hogy a Mentor Kiadó miért döntött a kötet lefordítása mellett, miért érezte úgy, hogy ezt a munkát érdemes leginkább a magyar olvasóközönséggel megismertetni, ha több esetben a szövegek gondolatisága, egyes esetekben azok bibliográfiája is frissítésre szorul, és egy alapos utószerkesztésre is feltétlenül szükség lett volna. A magyarázat erre a román történetírás Mitu által tíz évvel ezelőtt megfogalmazott, s azóta is tartó válsága lehet. A modern szemléletű román történészek kisebbségben vannak (jelentős részük nem is Romániában alkot), a román és magyar történészek között nincs párbeszéd, nincsenek közös kutatások, projektek, a szemléletük legtöbb esetben továbbra is kibékíthetetlennek látszik. Erre a legjobb példa a Román–Magyar Történész Vegyes Bizottság működésképtelensége. Nem születnek olyan művek, amelyek a magyar–román közös múltat vizsgálnák, témájukban túllépnének a sérelmek felemlegetésén, és ha mégis más nézőpontot képviselnének, egyúttal a magyar olvasóközönség számára is érdekes adalékokkal szolgálnának. (Ez alól kivétel a fent említett Lucian Boia, akinek lassan évente megjelenő esszészerű kötetei rövid időn belül megjelennek magyarul a kolozsvári Koinonia Könyvkiadó gondozásában.) Mitu kötetének fordítása (Sebestyén Mihály marosvásárhelyi művelődéstörténész munkája) jó, sikerült visszaadni a szerző könnyed, olvasmányos stílusát, megőrizve a szöveg gördülékenységét. A fordító munkájának kapcsán egyetlen észrevételem van: magyarázó megjegyzéseket fűzött a szöveghez, amelyek legtöbb esetben segítik a szövegértést, néhol azonban olyan kiegészítéseket tett, amelyekkel nem értek egyet. Ilyen például annak említése, hogy a kolozsvári levéltár milyen magyar gyűjteményekkel rendelkezik, vagy hogy az épületet a magyar diákok milyen néven ismerik. Ezek nem szükségesek a szöveg megértéshez és nem tükrözik a szerző véleményét sem, így feleslegesek. Összességében kijelenthető, hogy fontos megállapításokat tartalmazó művet tarthatunk a kezünkben, amely hozzásegíthet az erdélyi román lakosság történetének és fejlődésének megismeréséhez és megértéséhez. Emiatt csak üdvözölni lehet, hogy – ha évtizedekkel később is, de – immáron a magyar olvasóközönség is megismerheti Sorin Mitu munkásságát. Sárándi Tamás
