Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Deák Ágnes: Suttogások és hallgatások. Sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867 (Bárány Zsófia)
654 TÖRTÉNETI IRODALOM Deák Ágnes SUTTOGÁSOK ÉS HALLGATÁSOK Sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867 Osiris, Bp. 2018. 350 oldal Deák Ágnes, a 19. századi magyar eszme- és politikatörténet jeles kutatója művében az 1861–1867 közötti magyarországi kormányzati sajtópolitika elveinek és gyakorlatának a történetét dolgozta fel, nem érintve a korszakban külön koronaországként igazgatott Erdélyt és Horvát-Szlavón országot. Amíg ugyanis – miként azt bevezetőjében a szerző is hangsúlyozza – a Habsburg Monarchia kormányzati sajtóellenőrzésének 19. századbeli általános történetéről, a cenzúra működéséről, az 1848 előtti előzetes sajtócenzúráról, az 1848-ban elfogadott sajtótörvényről, illetve a dualizmus sajtóviszonyairól már alapos ismeretekkel rendelkezünk, a Schmerling-provizóriumról egyelőre általánosságban vagy csak esettanulmányok szintjén vannak ismereteink. A nyolc – bevezetéssel, összegzéssel, valamint a függelékekkel együtt tizenöt – fejezetre tagolt monográfia három nagyobb egységben tárja elénk a vizsgálódások eredményeit. Az első egységben (1–4. fejezet) a szerző a korabeli politikai környezetet, a szereplőket és a lapokat mutatja be. Munkáját a régebbi és legújabb szakirodalom, valamint nyomtatott források alapján az előzmények, azaz az 1851–1860 közötti birodalmi „sajtórendtartás” és politika rövid ismertetésével kezdi. Az olvasó így átfogó képet kap az igazságügy-minisztérium helyett a belügyminisztérium által kidolgozott, a Monarchia valamennyi tartományában érvényben lévő 1852. évi sajtópátensről, amelynek eredményeként közvetett, de annál intenzívebb kormányzati ellenőrzés következett be a sajtópolitikában. Jóllehet, a korlátozott alkotmányossághoz visszatérést ígérő 1860. októberi diplomát követően Magyarországon átalakult a közigazgatási és bírósági rendszer, a sajtófelügyelet az államrendőrség hatáskörébe tartozó feladatként továbbra is a rendőri hatóságok kezében maradt. A hatósági jogkörök és a rendelkezések körüli kérdések és viták, valamint a turbulens politikai légkör azonban elbizonytalanította a rendőri hatóságokat, miközben a Helytartótanács és a magyar kancellária állásfoglalásai sem voltak következetesek a tárgykörben. Mindez, illetve az 1861. februári pátens, majd a feloszlatott országgyűlés 1861 nyarától egyre szigorodó sajtóellenőrzést eredményezett. A neoabszolutizmus évtizedeiben a magyar liberális politikai elit számára a sajtószabályozás terén a sajtószabadság elvét deklaráló, a sajtótermékek terjesztését megelőző rendőri vizsgálatot nem ismerő és esküdtbíróságot előíró 1848. évi 18. tc. jelentette az igazodási pontot. Ezzel szemben Forgách Antal kancellár és Pálffy Móric helytartó – a februári pátens értékeléséből fakadó politikai nézetkülönbségük ellenére – a perszonáluniós célkitűzések helyett az államjogi kompromisszumok elfogadására igyekeztek hangolni a közvéleményt, miközben az 1862. év decemberében, a birodalom nyugati felére elfogadott sajtótörvény hatályon kívül helyezte az 1852. évi rendeletet, jelentősen enyhítve a sajtóellenőrzést. A szerző az 1862–1865 közötti, azaz az említett három szabályozásról alkotott sajtóirányítási és -felügyeletbeli véleménykülönbségeket nem csupán a három fő döntéshozó szerv (magyar kancellária, Helytartótanács, rendőrminisztérium) levelezései, törvénytervezetei alapján ismerteti. A jogi szabályozás és a napi politika közötti feszültségekről kapott képet az azokra adott magyarországi reakciók (például magánlevelezések, naplórészletek, újságcikkek), valamint a miniszter- és államtanácsi álláspontok, illetve a bécsi minisztériumokkal és más központi szervekkel történő érintkezés részletes bemutatásával teszi teljessé. Deák Ágnes a szakirodalom és az újonnan feltárt levéltári források alapján összeállított sokszínű tablóban ábrázolja az udvart kiszolgáló, illetve az udvar politikai érdekeit képviselő századok 154. (2020) 3. szám
