Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sorin Mitu: Az én Erdélyem. Történetek, mentalitások, identitások (Sárándi Tamás)
651 TÖRTÉNETI IRODALOM szögéből vizsgálódva. Az alábbiakban ezt a hármas értékelést kísérlem meg. Ami az elsőt illeti, mint már említettük, munkássága során Mitu elsősorban az erdélyi román lakosság kultúr-, eszme- és mentalitástörténetével foglalkozott. Saját bevallása szerint az imagológia és a szimbolikus földrajz módszertana áll hozzá legközelebb, meglátása szerint ugyanis ennek segítségével lehet a legjobban tetten érni és megérteni Erdélyben a „másság történelmét”, ezáltal pedig a románok magukról és másokról alkotott képét. Mindennek természetesen nagy szakirodalma van mind román, mind magyar nyelven. A szerző előszeretettel hivatkozik kolozsvári egyetemi elődeire, Pompiliu Teodorra és Nicolae Bocșanra, akik azonban korántsem voltak olyan elméleti tudással felvértezve, mint a szerző. A magyar szakirodalom terén elég csak Köpeczi Bélára vagy Miskolczy Ambrusra gondolni. A Mitu által használt módszerek mégsem annyira népszerűek a magyar történészek körében sem, ahol inkább a szimbolikus térhasználat és a politikai eszmetörténet futott be nagy karriert. A román történészek progresszívebbnek tekinthető csoportja – elsősorban a kolozsvári egyetem néhány oktatója – érthető módon elsősorban az erdélyi románok újkori történelmével foglalkozik. Amennyiben azonban meg kívánják haladni a közismert sérelemtörténetet, amely szerint a román lakosság évszázadokon át a magyarok elnyomása alatt élt, akkor a románság saját intézményeinek – elsősorban a görögkatolikus egyháznak és az ASTRA kulturális egyesületnek – a történelmét kutatják és mutatják be. Mitu a kötetéhez olyan témát választott, amelynek feldolgozása részben nehezebb, mert saját levéltári forrásokkal nem rendelkezik, így nehezen megfogható, részben viszont könnyebb, mert publikált források alapján kutatható. Őt a másság története, a nemzetkarakterológia érdekli. A szerző ebben véli felfedezni és kidomboríthatóvá tenni az erdélyi románság történelmét s ennek lényegét. Ezzel cáfolni is igyekszik a nacionalizmus révén rárakódott sztereotípiákat. A szerző egész munkásságára jellemző a toleráns és minden téren megengedő látásmód, amely szerint a román lakosság történelme nem más, mint a környező népek vagy akár Európa történelme, csak esetében egy megkésett s részben más utat bejárt fejlődéstörténetről beszélhetünk. Elemzése és fogalmazása mindig nagyon alapos és körültekintő, a nem szakmabeli olvasó számára is könnyen értelmezhető módon vezet be elvont fogalmakat, amelyeket szemléletes példákkal is illusztrál. Ugyanakkor kerüli a sarkos megfogalmazásokat, s annak ellenére, hogy a legtöbb esetben más következtetésekre jut, mint elődei, ezt nem bírálatként, nagy leleplezésként tálalja, hanem szubjektív véleményként tünteti fel vagy módszertana számlájára írja. Ezzel együtt bátran nyúl új témákhoz, hangsúlyozva: „a tudomány hűséges szolgálóiként olyasmi mellett köteleződöttünk el, amelyről soha, semmilyen körülmények között, csupán a rút árulás árán mondhatunk le: arra esküdtünk fel, hogy fáradhatatlanul keresni fogjuk a tisztességes választ – bármi legyen is az –, és feleletet adunk mindazokra a kérdésekre, amelyeket feltesznek nekünk”. (511.) Ennek köszönhetően gyakran vizsgál olyan kérdéseket, amelyek történeti szakkérdésnek minősülnének, a román közvélemény előtt azonban „tabunak” számítanak. Elég csak arra utalnunk, hogy külön tanulmányt szentel az 1848-as hős, Avram Iancu magyar szeretőjének vagy a balázsfalvi görögkatolikus püspöki udvarban a 17–18. században uralkodó erkölcsi állapotoknak. De arról is ír (később látni fogjuk, milyen jelzésértéke van e mozzanatnak), hogy Petru Maiornak, az Erdélyi Iskola jeles tudósának görögkatolikus pap létére viszonya volt sógornőjével. (Ezen írása miatt alaptalan és személyeskedő bírálatokat kapott több évvel a tanulmány megjelenése után, ezért később bocsánatot kért a görögkatolikusok érzékenységének megsértése miatt.) Az apró hozadékok sokban árnyalják a nagy történelmi tablót, érthetőbbé és emberivé teszik ezeket az alakokat, egyben lebontják a román lakosság monolitikus tömbként való évszázados szembenállásának képzetét a magyar nacionalizmus elnyomásával szemben. Az érzékenység ugyanúgy megfigyelhető a magyar szerzők szövegei kapcsán is, Mitu minden esetben ugyanolyan figyelmet fordít a szövegek tartalmára, mint keletkezési körülménye-
