Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETÍRÓK - Erős Vilmos: Szabó István (1898‒1968) a magyar történeti irodalomban
ERŐS VILMOS 631 a politika és a kultúra történetével. Rácz szerint (nem kevés ellentmondással) Szabó előadásait a tárgyszerűség és a pártosság egyszerre jellemezte, s utóbbi a parasztság iránti elkötelezettséget, illetve a nemzeti értékek maradéktalan feltárását jelentette. Rácz rámutat arra is, hogy Szabónak az oktatói munka mellett három kutatócsoportja is volt. Az első az 1950-es években Debrecen 19. századi agrártörténetének részletkérdéseit vizsgálta. A második eredményei az 1960-as Agrártörténeti tanulmányokban publikáltakból ismerhetőek meg, míg a harmadik a kapitalizmus kori parasztságtörténetet vizsgáló munkacsoport volt, amelynek eredményeit két nagyszabású kötetben foglalta össze 1965-ben. 55 Összességében Rácz Szabó István példaszerűségét a társadalmi-demográfiai aspektus érvényesítésében, a kritikával egybekötött forrástiszteletében és abban látja, ahogyan Szabó a komplexitást és az összehasonlító történetszemléletet tanítványaiba átültette. Rácz István a későbbiekben is folyamatosan foglalkozott mestere életművével, értékelte tevékenységét. E későbbi értékelésekre jellemző, hogy kevésbé emelte ki a népi ideológia hatását (sőt ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozott, hasonlóan Orosz Istvánhoz), inkább a helytörténeti kutatások jelentőségét vagy Mályusz Elemér, illetve az Országos Levéltárbeli kollégák hatását vizsgálta, Szabó műveit az övékkel párhuzamba állítva. Így például 1989-ben Szabót a Mályusz Elemér, Hajnal István, Fekete Lajos, Pleidell Ambrus, Paulinyi Oszkár, Ila Bálint, Váczy Péter, Sinkovics István, Wellmann Imre által reprezentált „nagy történésznemzedék” tagjaként értékelte, életművét velük tekintette egyenértékűnek.56 Tudós jellemvonásai közül hangsúlyozta kiemelkedő egyéni képességeit, forrástiszteleten alapuló hitelteremtő erejét, a társtudományok eredményeinek hasznosítását. Szemléleti jellegű megállapításai közül kiemelte, hogy Szabó a parasztságot nem lezárt társadalmi képletként kezelte, és a sematikusan ábrázolt süllyedés mellett rámutatott a parasztság emelkedési lehetőségeire is, például a nemesítés, a hajdúvá válás vagy a végvári szolgálat jelentőségét hangsúlyozva. Arra is kitért, hogy a parasztság történetének a kutatása melletti elkötelezettsége már az 1940-es években határozott formát öltött Szabónál (ezt bizonyítanák Kósa László forrásközlései is), és téves volna azt gondolni, „hogy a marxista ideológia terelte ebbe az irányba”. 57 Az 1990-es évek második felében született írásokban Rácz ismételten rámutat Szabó széleskörű forráshasználatára, szerinte mestere a történetírásban a „törvényszerűségek felismerésének tudományát” látta.58 Végső összegzésként részint a 55 A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (1849–1914) I–II. Szerk. Szabó István. Bp. 1965. 56 Rácz I.: Előszó. In: Parasztság és magyarság. i. m. 9–12. 57 Uo. 12. Rácz István értékelése itt szemben áll Orosz István korábbi interpretációjával. 58 Rácz István: Előszó. In: Szabó István Emlékkönyv. Szerk. Rácz István. Debrecen 1998. 11–14., itt: 13.
