Századok – 2020
2020 / 1. szám - A TÁRSADALMI MOBILITÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON - Ugrai János: Iskolai sikerek és társadalmi emelkedés. A sárospataki példa a 19. század első felében
UGRAI JÁNOS 57 Sámuel vagy az iskolateremtő Festetics György) és modellértékű kezdeményezések (például a selmecbányai akadémia alapítása, a két világháború közötti tehetségmentő akciók, Eötvös Collegium) juthatnak az eszünkbe – általában ezek jól feltárt részletei is iskolázásunk múltjának. Arra azonban eddig kevés lehetőség nyílott, hogy e csúcskorszakok generációin túllépve vizsgáljuk a reziliencia történeti változatait. Ennek oka, hogy az oktatáskutatás által az elmúlt 30–40 évben bejárt fejlődési útvonal csak korlátozottan áll a társadalmi mobilitás és rétegződés iránt történeti dimenzióban érdeklődő kutatók rendelkezésére. Hisz míg napjainkban már kiterjedt osztálytermi megfigyeléseket, strukturált interjúkat, kísérleteken, tudatos beavatkozásokon alapuló vagy kontrollcsoportok bevonásával összehasonlító vizsgálatokat lehet indítani, a mindennapok egyediségét történeti síkon alig-alig ragadhatjuk meg. Ha az iskola mint egyedi sajátosságokkal rendelkező intézmény belső körülményeit nem is vesszük számításba, akkor is lehet válaszolni az oktatás-társadalomtörténet fő kérdéseire, miszerint kik, milyen társadalmi csoportba tartozók vettek részt az oktatásban, s közülük kik, milyen arányban, milyen iskolatípusban, esetleg milyen eredménnyel végeztek, és hol, milyen presztízsű állást találtak maguknak. Csak épp akkor ütközünk korlátokba, ha ennél mélyebb kérdéseket teszünk fel az egyének és szülők oktatási, iskolaválasztási (netán tanulási és önművelési) stratégiáit, a tanulmányi pálya kacskaringóit vagy az iskola igazi szerepét, az általa hozzáadott értéket illetően. A módszertani korlátok s a forráshiányosságok dacára ezúttal egy olyan kísérlet eredményeit veszem számba, amely hangsúlyosan törekszik az oktatás-társadalomtörténeti szempontokat hagyományos intézménytörténeti megközelítésekkel ötvözni. A kiválasztott intézmény szinte klasszikus példája az oktatási reziliencia történeti változatának: a sárospataki kollégium egy egyre inkább perifériára sodródó térség egyre süllyedő településén dacolt környezetének folyamataival, s őrizte színvonalas teljesítményét – számokkal és egyéb adatokkal is jól igazolható módon. Ez a siker ráadásul olyan működési jellemzőkkel s a tanulók–hallgatók mobilizálásában deklaráltan vállalt megoldásokkal egészült ki, amelyek jól feltártak, s amelyeknek így a hatásvizsgálatát is meg lehet kezdeni. A továbbiakban a sárospataki kollégium sajátos helyzetét és az azt magyarázó körülményeket mutatom be. Mindezek után a kollégium legsikeresebb diákjainak, a senioroknak a kiemelkedését s későbbi pályáját – összességében az iskolai és életpályájuk különböző állomásai közötti összefüggéseket tárom fel. A vizsgált korszak a türelmi rendelettel (1781) kezdődik és a reformkor végével, a forradalom kitörésével (1848) végződik. Ezek az évtizedek a pataki kollégium
