Századok – 2020

2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsi-Kálmán Béla: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise (Ábrahám Barna)

458

TÖRTÉNETI IRODALOM

polgárosodás fő szereplőit. A hazai vonatkozásokat illetően ugyan ennek is van már irodalma, a „görög” kereskedők 18. századi bejövetelét, működését taglaló munkákra hivatkozhatunk (Schäfer László, Eckhart Ferenc, Búr Márta tanulmányai, vagy Miskolczy Ambrus:

A

brassói román levantei kereskedőpolgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe, 1780−1860. [Bp. 1987.] monográfiája), ám a kötet hatalmas többlet-tudással szolgál (például a településföldrajzi, nyelvjárási adatok terén), valóban újdonság: ebbe a felvándorlásba helyezi bele a fanarióta családokat, mintegy ötven famíliát (közülük tíznek a tagjai lettek román fejedelmek). A szerző bizonyítja, hogy alig egy-kettő volt valóban Fanar-beli, többségük Epíruszból, a Pindosz térségéből és Thesszáliából s ebből következőleg aromán közegből származott. A legkevésbé sem idegenként lépték tehát át a Dunát, s a felvilágosodástól kezdve uralkodóként, főhivatalnokként, tanárként, kereskedőként egyaránt könnyen azonosultak a születő nemzeti eszmével. Nem csak a göröggel: az ő műveikben jelenik meg először Dácia történelme, maga a Románia

kifejezés (egy 1816-ban, Lipcsében kiadott görög nyelvű munkában). Aligha tartható tehát az idegen elnyomás olyannyira „kényelmes” koncepciója.

S ebből következik a fanarióták szerepe, vagyis a hosszú távon rendkívül előnyös hozzájárulásuk a román nemzetállam megteremtéséhez. Adott volt ugyanis az említett bizánci-görög misszióstudatuk, kezükre játszott a keleti kérdés megszületése, a nagyhatalmak tervei Délkelet-Európa térképének átrajzolására, Nagy Katalin görög terve egy Új Bizánc, egy Autonóm Hellász, egy Dáciai Királyság megteremtésére, vagyis a két fejedelemség felértékelődött geopolitikai szerepe. Portai főtisztviselőként, Nagy Dragománként felsőfokon megtanulták a diplomácia művészetét, a gyors helyzetfelismerés és a lehetőségek gyors megragadásának képességét. Mint a szerző fogalmaz: „a tökéllyé fejlesztett kétértelműség, kétkulacsosság, s mindaz, ami mindebből következik (ármány, cselszövés, intrika, árulás) félelmetes, már-már legyőzhetetlen fegyverré vált hordozói, művelői és tökéletesítői [...], akik [...] egy világhatalom kormányrúdjánál szerezték sokrétű tapasztalataikat. (S nem, mondjuk, Zala vármegye nemesi közgyűlésein, jobb esetben a pozsonyi országgyűlésen!)” (168.) Ez utóbbi összevetés különlegesen érdekes számunkra. Kissé hosszabban idézve a konklúziót: „A román diplomácia és politikacsinálás egyik bölcsője Konstantinápolyban ringott, és hármas összefonódás: az elitek szintjén: a török-fanarióta rendszer szorításában kialakult túlélési/manőverezési készség és intuitív képesség; társadalomtörténetileg: polgári érdekű városlakó aromán (kis részben: bolgár, macedo-szláv, továbbá albán) rétegek állandó és folytonos/folyamatos bevándorlása a Balkán-félszigetről; politikailag és eszmetörténetileg: az erdélyi román intelligencia jeles képviselői által kidolgozott és általuk a Kárpátokon túl is elterjesztett dáciai román őshonosság tana révén sikeres román befogadó- és integrálóképesség – s végül, de nem utolsósorban: kivételesen kedvező, ismétlődő geostratégiai csillagállás(ok) (vég)eredménye.” (187.) A kor általános jellemzőit a szerző a legtehetségesebbnek tartott fejedelem, Alexandru Ipsilanti 1775-ben induló rövid, de többszörös uralkodásain keresztül szemlélteti. A választás teljesen indokolt. Már Iorga felvilágosult despotának minősítette Ipsilantit, aki csak azért nem tudta megvalósítani reformterveit, mert várakozásával ellentétben nem élethossziglani kinevezést kapott. Az eredmények így sem lebecsülendők. Ilyen a bukaresti Szent Száva Kollégium komoly fejlesztése, a városfejlesztési munkálatok, a fejedelmi palota, templomok, kutak, árvízvédelmi csatornák kialakítása stb. Ipsilanti mindvégig remélte az Oszmán Birodalom összeomlását, egyúttal jó kapcsolatokat ápolt az osztrák és az orosz konzullal, de a Porta iránti lojalitást is megőrizte. Tragikus és értelmetlen halála (fiai Erdélybe dezertáltak, amiért kínvallatást elszenvedve ő fizetett a fejével 1807 elején) a Porta és egy nyugatias bizantinizmus lehetséges szövetségét utalta a történelem süllyesztőjébe.

A kötet utolsó fejezete is az Ipsilantiktól indul, hogy aztán hazai tájainkra vezessen. Borsi-Kálmán egy mintaszerű életút-elemzés során felmutatja, hogyan lett a család szerény há-