Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsi-Kálmán Béla: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise (Ábrahám Barna)
457 TÖRTÉNETI IRODALOM Jellemző, hogy a „nemzet történésze”, Nicolae Iorga is csak pályája elején látta bele a fanarióta uralomba a felvilágosult abszolutizmus csíráit (a párialétbe taszított parasztság és a dúskáló bojárok közti szakadék kialakulásáért ez utóbbiakra hárítva a felelősséget). Párhuzamért azonban nem kell messze mennünk: a magyar fejlődés újkori megrekedésével is sokáig kizárólag a Habsburgokat vádolták. Közös vonásnak tűnik az is, hogy éppen az „idegenek” ellen lázadva születhetett meg a nemzeti nyelv, irodalom és történetírás. Az 1820-as évektől a román nemzeti megújulásnak, jobban mondva nemzetépítésnek is láthatóan szüksége volt a világosan megmutatható külső ellenségre, az elhatárolódás lehetőségére. Ám az ilyen interpretáció évtizedek óta már a múlté. Nem mintha a feledés homálya borulna a jobbágyi terhek és az állami adóterhek drasztikus emelkedésére, a fő termények, háziállatok kényszerfelvásárlására (Konstantinápoly és az oszmán hadsereg ellátásához), a falvak népének menekülésére fel a hegyekbe vagy át a hegyeken (Erdély ekkor válik román többségűvé), a fejedelmi, hivatalnoki pozíciók adás-vételére, az általános korrupcióra stb. A gazdasági-társadalmi viszonyok képét ma is sötétnek látjuk. Csak éppen az elitek működése kap több megértést, az újabb munkák rámutatnak a közigazgatás, adóigazgatás, igazságszolgáltatás modernizálására irányuló (többnyire sikertelen) fejedelmi intézkedésekre, s mindenekelőtt a fanarióták, egyáltalán a görög nyelv, azaz a fordítások, a könyvkiadás, a személyes kapcsolatok szerepére a nagyvilág szellemi mozgásainak megismertetésében. Az mindig is kimondatott, hogy számos művelt fő ült a két ország trónján, csak a továbbgyűrűző hatás nem kapott megfelelő figyelmet, legfeljebb a tömegirodalom termékei kaptak elismerést. Az irodalomtörténészek azonban már a 20. század derekán (George Cӑlinescu) s azóta is (Nicolae Manolescu) kiemelték a két udvar s a hozzájuk kötődő literátus nagybojárok egyre univerzálisabb műveltségét, melyen keresztül román földön meghonosították mind az itáliai szellemi örökség, mind a francia felvilágosodás, mind az új hangon megszólaló perzsa, török és persze görög irodalom vívmányait is. És ne feledkezzünk el Iorga eszmetörténeti alapvetéséről (Byzance après Byzance. Bucarest 1935.), mely szerint Havasalföld és Moldva az elbukott Birodalom jogutódjának, egyben az egyetemes ortodoxia védnökének és a görög államiságért folytatandó harc bázisának tekintette magát, tehát méretét, lakosságát messze meghaladó szerepet játszott. Ez a kultúra- és ideológiaközvetítő szerep az újabb magyar összefoglalóban is hangsúlyt kapott (Trócsányi Zsolt − Miskolczy Ambrus: A fanariótáktól a Hohenzollernekig. Bp. 1992.). Mielőtt a sötét kor megszépítésével vádolnánk a kultúra krónikásait, gondoljunk az egykorú hazai állapotokra: a jobbágyterhek növelése, középkori iparunk, kereskedelmünk elsorvasztása, katonafogdosás, politikai abszolutizmus, s ráadásként a magyar nyelv eltűnése a „nemzetietlen évszázadban”. Nincs jogunk akkor kiemelni a Nagy Enciklopédia, a német sajtó, a weimari klasszika erősödő hatását, a kollégiumokban folyó nyelvápolást, a testőrírók vagy Kazinczy erőfeszítéseit, a nyelvújítás és a romantikus költői látásmód kezdeteit? Borsi–Kálmán Béla munkája az árnyaltabb korkép kialakításának, a részleteket átértékelő tudás ismertetésének fontos szereplője. Korábbi alapművében (Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. Bp. 1993.) félszáz oldalon (impozáns jegyzetanyaggal alátámasztva) vetette össze a vaj daságok és az erdélyi románok anyagi-szellemi struktúráit és identitását, hangsúlyosan tárgyalva az általános görög hatást, sőt a betelepülők és a hazai bojárság fokozódó összeolvadását (és ne feledkezzünk meg Miskolczy Ambrus: A román romantika és folklórszemlélete című, akkori alapvető tanulmányáról. Aetas 9. [1994] 2. sz. 134–169.). Borsi-Kálmán Béla mostani könyve nemcsak rögzíti, elmélyíti a kényszerű vagy vállalt szimbiózisról eddig tudottakat, hanem két vonatkozásban új értelmezéssel is szolgál. Rámutat a 16. század óta folyamatos balkáni román (általánosan aromán, azaz macedoro mán, cincár , meglenoromán , kucovlah ) bevándorlás szerepére a kereskedelem, a városiasodás és a kultúra fejlődésében, e dinamikus, tapasztalt elemekben láttatva a román modernizáció,
