Századok – 2020
2020 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Juhász Balázs: A „Badoglio-terv” és utóélete az első világháború utáni olasz külpolitikában
JUHÁSZ BALÁZS 429 Nitti miniszterelnök viszont ellenezte a tervet, és 1920 áprilisában hivatalosan is elhatárolódott a horvátok fellázítását célzó elképzeléstől.26 A fiumeiek 1920. május 12-én megnyerték maguknak a szerbekkel ellenséges montenegrói erőket, valamint a dalmáciai olasz katonai kormányzó, Millo admirális is melléjük állt. 27 Az olasz kormányzat egyre elutasítóbb hozzáállása miatt a szervezkedés irreálisnak bizonyult. Nitti ugyanis meg akart egyezni Belgráddal, és emiatt inkább leállított mindenféle támogatást, amely segítette volna a jugoszláviai aknamunkát. Róma a helyzet mindenképpeni megoldásában volt érdekelt, ugyanis csak Belgrád teljes elzárkózása esetén nyerhetett egy felkelés kirobbantásával, ami viszont az olasz kormányzat nemzetközi elszigetelődését vonta volna maga után. Igaz, csak a Nitti-kormány bukása után és a Giovanni Giolitti kormányra ke N rülését követő erőteljes olasz–jugoszláv elhidegülés feloldásával,28 de a kezdeti nehézségeket leküzdve sikerült megegyezni a jugoszláv kormányzattal, és 1920. november 12-én aláírták a rapallói egyezményt, amely ideiglenesen lezárta az adriai-kérdést, illetve a D’Annunzio-féle fiumei tűzfészket is felszámolta. Ez pedig végleg lehetetlenné tett mindenféle olasz részvételt a Jugoszlávia felbomlasztására irányuló tervekben. Az úgynevezett Badoglio-terv utóéletét tehát Badoglio, Finzi, az olasz Külügyminisztérium vezetése és a horvát–szlovén elégedetlenek részvételével egészen 1920 végéig nyomon lehet követni, viszont már az 1918–1919-es és az 1919–1920-as megállapodások között megfigyelhetők jelentős különbségek. Az első nekifutás alapvetően propagandatevékenységnek indult, majd a Horvát Parasztpárttal történő kapcsolatfelvétel után a szervezkedők diplomáciai eszközökkel, a békekonferencián megjelenő horvát delegáció által kifejtett nyomásgyakorlással kívánták elérni a független és az olasz igényekhez jobban idomuló Horvátország megszületését. A második nekifutásra elindított koordináció csakis fegyveres eszközökkel érhetett el sikert, vagyis 1919–1920-ban már egy felkelés szervezésén volt a hangsúly. Az alkalmazni kívánt eltérő eszközök mellett a résztvevők köre is különbözött. A koordinációért felelő Finzi és Badoglio eleinte csak a horvátokkal tudott működőképes kapcsolatokat kialakítani, és gyakorlatilag nem a jugoszláv állam teljes feldarabolása, hanem egy független Horvátország leválasztása érdekében tevékenykedtek. 1920-ra viszont újból felmerült Montenegró különállása, vagyis a teljes jugoszláv egység kisállamokra való ismételt „visszaállítása” volt a cél. A külföldi partnerek köre is változott. Finzi 1918–1919 fordulóján Budapesten is működtetett egy központot, amely propagandatevékenységet 26 Uo. 51–52. 27 Bucarelli, M.: Delenda i. m. 21–27. 28 Erre lásd Caccamo, F.: Il sostegno i. m. 53–55.
