Századok – 2020
2020 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Erdődy Gábor: Az 1830-as forradalom utáni belgiumi helyzet a Pesti Hirlap tükrében (1841–1848)
ERDőDY GÁBOR 255 elkülönülés azonban nem volt történelmileg elkerülhetetlen szükségszerűség, a forradalmat megelőző időszakban s annak első napjaiban még élénken jelen volt a perszonálunió továbbéltetésének alternatívája is Hollandia és Belgium teljes közigazgatási szétválasztása mellett. Az egyébiránt London számára sem elfogadhatatlan I. Vilmos, holland király intranzigens magatartása, barbár elemeket is felvonultató katonai fellépése (különösen Antwerpen bombázása) azonban valósággal kiprovokálta a szakítást. Holott az orániai megoldás iránti fogadókészség megnyilvánult nem csupán a legitimisták és a nemesek jelentős részének irányából, és aktívan mellette érvelt Gent felsőpolgársága (mindenekelőtt az iparosok, bankárok, orvosok), Liège jogászainak és professzorainak, valamint Antwerpen gazdag kereskedőinek befolyásos csoportja is. A legjelentősebb orange- ista családok hangsúlyos helyet foglaltak el a belgiumi elitben, melyek erős ellenzéki profillal átitatott tradicionális gyökereiket arisztokrata dominanciájú házasságkötéseikkel igyekeztek megőrizni és erősíteni. Hívei jelen voltak a közszolgálat és a hadsereg soraiban is, miközben Brüsszel, Liège, Antwerpen, Gent köznépessége határozottan elutasította a holland uralkodó visszatérését. 32 1831 elején, a limburgi-maastrichti válság okozta bonyodalmakat meglovagolva fokozta aktivitását az orange-ista ellenzék, amely a Chassé és Dibbets tábornok parancsnoksága alatt a hollandok által megszállva tartott Antwerpen, illetve Maastricht erődjeiben építette ki főhadiszállását, s lépett kapcsolatba a holland kormánnyal. Bár a lázadók az iparosok világában erős támogatással rendelkeztek, a nép soraiban nem tudtak érdemi befolyásra szert tenni, s a Pierre Louis Van Gobbelschroy vezetésével szerveződő országos mozgalom beindítására irányuló akciójuk kudarcot vallott. S bár az 1830-as évek bel- és külpolitikai fejleményei sikerrel elhárították a revánstörekvéseket, az 1839-ben aláírt londoni szerződés pedig gyakorlatilag pontot tett a belga kérdés lezárására, a felszín alatt folyamatosan lappangott az újabb fellángolás fenyegetése. 33 A Pesti Hirlap 1841. március 24-én publikált külpolitikai tudósításából az ol vasó megtudhatta, hogy „a belga pénzügyminiszter a szövetséges státusok ülése elébe terjesztett egy jegyzéket, miszerint a nassaui hg., mint németalföldi király 13 millió frankot osztatott ki a nép közt orániai lázadások táplálására”.34 32 Dumont, G. H.: Histoire des belges III. i. m. 30., 37–39.; Juste, T.: Histoire du Congrès National de Belgique, ou de la fondation de la monarchie belge I. i. m. 1850. 122.; Pirenne, H.: Histoire de Belgique des origines a nos yours i. m. IV. 18.; Az orange-ista mozgalom történetéről lásd Els Witte: Le Royaume perdu. Les orangistes belges contre la révolution 1828–1850. Bruxelles 2016. 275–297. 33 Cordewiener, A.: Organisations politiques et milieux de presse en regime centisitaire i. m. 132., 151., 161.; Pirenne, H.: Histoire de Belgique des origines a nos yours IV. i. m. 40.; Erdődy G.: „Sza badságot mindenben és mindenkinek.” i. m. 160–161., Witte, E.: Le Royaume perdu. Les orangistes belges contre la révolution 1828–1850. i. m. 426–431. 34 Külföldi Napló. Pesti Hirlap, 1841. Tavaszelő (március) 24. 195.
