Századok – 2020
2020 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Erdődy Gábor: Az 1830-as forradalom utáni belgiumi helyzet a Pesti Hirlap tükrében (1841–1848)
AZ 1830-AS FORRADALOM UTÁNI BELGIUMI HELYZET A PESTI HIRLAP TÜKRÉBEN 256 A híradás a Vandermissen és a Vanderlinden d’ Hoogvorst fivérek, valamint Vandermeere irányítása alatt szeptember-októberben kifejlődő utolsó ellenforradalmi szervezkedésre irányította a figyelmet.35 Az 1831. márciusi kudarccal végződő orange-ista próbálkozás vezetője, Jacques Vandermissen de Cortenberg volt tábornok36 a 26 cikkelyes londoni egyezmény aláírását követően hazatért a belga kormány által finanszírozott jelentős nyugdíjjal eltöltött porosz emigrációjából, és egykori társai aktivizálódását megirigyelve saját rehabilitálását kezdeményezte, amnesztiakérelmét a parlament azonban elutasította. A frusztrált báró a hadseregben az 1831–1839 között kötött és jelentős területi veszteségekkel járó békeszerződésekkel szemben felerősödő elégedetlenség élére állt, s a lázadókhoz hamarosan Van de Laethem kapitány és de Crehen is csatlakozott. Az ellenforradalmi nosztalgia jegyében kibontakozó, a réuniont célkitűzésében megfogalmazó szervezkedés szoros kapcsolatot épített ki a radikálisokkal, és hamarosan eljutott az államcsíny közvetlen előkészítésének, a Vandermissen és Vandermeere vezetésével alakítandó kormány tervezésének fázisába. 37 A fejlemények fontosságát érzékeltetve a Pesti Hirlap szerkesztője november 13-án, önálló Belgium rovatcím alatt, immár az október végén eszközölt letartóztatásokról tudósított, s az összeesküvés fő szervezőiként Vandermissen volt tábornokot és testvérét, valamint a szeptemberi forradalomban megsebesült Crehen kapitányt jelölte meg. A kommentár megfogalmazója különösen sajátos mozzanatként értékelte az orange-isták és a szeptemberi forradalmárok együttműködését, közös céljukként jelölve meg Belgium és Hollandia újraegyesítését II. Vilmos uralkodása alatt, de külön igazgatás mellett.38 Négy nappal később az ellenzéki orgánum ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a belgiumi események kifejezetten ellenére vannak a németalföldi királynak, mivel azok „okot szolgáltathatnak a két kormány közti bizalmatlanságra”.39 Az 1840. október 7-én trónra lépett II. Vilmos valóban kellemetlenül érezte magát a történetben, mivel I. Lipót és a belga kormány számára egyértelműnek tűnt, hogy ő áll az államcsínykísérlet mögött és azt ő finanszírozza. A válság kiéleződése során azonban körültekintő és visszafogott magatartást tanúsított, mivel felmérte, hogy konfliktus esetén nem számíthat London és Párizs támogatására. Kapcsolatát a belgiumi orange-istákkal pedig már korábban módosította, amikor elődje politikájával szakítva megkezdte fokozatos visszaszorításukat környezetében. 40 35 Witte, E.: Le Royaume perdu. Les orangistes belges contre la révolution 1828–1850. i. m. 129., 424., 492. 36 Uo. 42., 221–23., 544., 560. 37 Witte, E.: Le Royaume perdu. Les orangistes belges contre la révolution 1828–1850. i. m. 487–494. 38 Belgium. Pesti Hirlap, 1841. november 13. 765. 39 Külföldi Napló. Pesti Hirlap, 1841. november 17. 776. 40 Witte, E.: Le Royaume perdu. Les orangistes belges contre la révolution 1828–1850. i. m. 465–468.
