Századok – 2020
2020 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Monarchia vagy rendi állam? Gondolatok a késő középkori magyar állam jellegéről
PÁLOSFALVI TAMÁS 167 felszámolására – ennek megannyi negatív következményével. A másik „a királyság tökéletlen területi integrációja” – vagyis az a jelenség, hogy az ország olyan területekre oszlik, amelyeknek saját intézményei, szokásai és nemessége van. 130 Magyarország ezért, Közép-Európa más részeihez hasonlóan, „nyomás alatt hajlamos volt a széttagolódásra”, és bár ez ténylegesen csak 1541 után következett be, a gyökerek a Jagelló-korszakra, sőt még korábbra nyúltak vissza.131 Azért érdekes eme két, szorosan egybefonódó feltevés szívós továbbélése, mert a valóságban egyiknek sem találni nyomát. Éppen ellenkezőleg, Magyarország az egész középkor folyamán Európa egyik legstabilabb országa volt – elegendő egy pillantást vetni a kontinens térképére a 11. és a 15. században. Lengyelországgal vagy éppen a Birodalommal ellentétben Magyarország nem esett szét különálló tartományokra, sem az Árpád-kori dinasztikus országmegosztások eredményeként, sem az oligarchikus tartományúri hatalmak kialakulása idején, a 13. és 14. század fordulója körüli években.132 És nem esett szét a 15. század derekán sem, pedig a lehetőség – elvileg – éppen úgy adott lett volna, mint másfél századdal korábban. És nem alakultak ki az ország területén önálló joggal élő „Land”-ok sem, ahogy „majdnem” önálló területi fejedelemségek sem, mint a Birodalomban – bármeny nyire is szerette volna ezt belelátni a nagybirtokosok ambícióiba Mályusz. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a magyar viszonyokra a hagyományos német alkotmánytörténet „Territorialstaat” vagy az Otto Brunner-féle „Land” koncepcióját alkalmazzuk, egész egyszerűen azért, mert valójában egyik sem alkalmazható rájuk. Engel Pál egy ízben odáig ment, hogy a magyar megyét feleltette meg a német „Land”-nak, azon az alapon, hogy annak „határai között azonos törvény – a megye consuetudó ja – szerint él annak »minden rendű és rangú« lakosa”,133 ez azonban súlyosan félrevezető, hiszen nem létezett megyei szokásjog, hanem az ország egységes szokásjogát használták minden megyében. 134 Ráadásul a megye törvényszéke éppen abban nem volt illetékes, ami egy 130 Martyn Rady: Jagello Hungary. In: The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. Vol. 4. 1490– 1526. Eds., trans. Péter Banyó – Martyn Rady. Idyllwild 2012. XIV. 131 Uo. 132 Kristó Gy: Feudális széttagolódás i. m.; Zsoldos Attila: A Druget-tartomány története 1315–1342. Bp. 2017. 11–36. Vö. Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 1993. 289. „Az 1272–73 után kialakult helyzetnek mégis az a sajátos vonása, hogy miközben csupa olyan arisztokrata mozog a színen, akiket külön-külön mind a maguk partikuláris magánhatalmának növelése és az állam központjától való lehető függetlenítése mozgat, mégis minden energiájukat arra összpontosítják, hogy két csoportra polarizáltan, egymással való krónikus harcban meghódítsák az állam központját .” 133 Engel P.: Vár és hatalom i. m. 168–169. 134 Werbőczy ugyan elismerte, hogy az egyes megyék nemessége hozhat önálló rendelkezéseket olyan ügyekben, mint például a földek, rétek, erdők és vizek őrzése, vagy a bírói terminusok hosszának meghatározása, de ezek alapszabályként nem ütközhetnek sem az országos dekrétumokkal, sem a királyi udvar bíróságaiban használatos régi szokásjoggal. Lásd The Customary Law i. m. 378. Vö. például Valkó megye sedriájának consuetudo ját: DF 285298 (1505).
