Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal: Magyar hódoltság – horvát hódoltság. Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt (Bitskey István)
1359 TÖRTÉNETI IRODALOM nosságot mutatott. Az is kitűnik a feldolgozott forrásokból, hogy ezt a kontinuitást elsősorban a magyar katolikus hierarchia hódoltsági jelenléte, joghatóságának ottani érvényesítése tette lehetővé. Az értekezésnek ez a legfontosabb fejezete részleteiben tárgyalja az említett jelenséget. Nem volt ugyan eddig sem ismeretlen a püspöki helynök, a vikárius ( vicarius generalis in spiritualibus) tisztsége, azonban Molnár kutatásai nyomán sokkal jelentősebbnek látjuk ezt a pozíciót, mint korábban gondoltuk. Miként a Magyar Királyság állami, rendi szervei részéről a hódolt szolgabíró, a hódolt esküdt intézte a pasák és szpáhik világában a vármegyék ügyeit, úgy a vikáriusok a magyar klérus érdekvédelmi és joghatósági képviselői voltak a hódolt régiókban. Mivel a főpapoknak a Szentszék felszólításai ellenére sem volt lehetőségük a rezidencia-kötelezettség gyakorlati teljesítésére, a helynökökre hárult minden egyházmegyei feladat teljesítése. Legerőteljesebben az egri és váci püspökség tudta érvényesíteni érdekeit, ebben nyilván a földrajzi közelség is szerepet játszott, továbbá a gyöngyösi ferencesek jól megerősödött bázisa is nagyban elősegítette az Észak-Alföld katolicizmusának jelentős mértékű helyben maradását. A hódolt Magyarországon működtetett egyházi intézmények viszonyainak részletező bemutatása már önmagában is elegendő lehetett volna a kondominium tézisének megvédésére, a gondolatmenet azonban ennél jóval tovább is megy, mivel a horvát–szlavón katolikus egyház és ezen belül a zágrábi püspökség helyzetét minden korábbinál részletezőbben mutatja be. Kiterjedt horvátországi, itáliai és részben ausztriai levéltári anyag alapján, az utóbbi időben igen termékennyé vált délszláv szakirodalom érdemi ismeretében kapjuk meg a térség egyházi viszonyainak autentikus képét, amely a magyarországitól eltérő működési mechanizmust mutat. Molnár megjelöli azt a két kihívást is, amellyel a zágrábi püspökségnek szembe kellett néznie: egyfelől a protestantizmus megjelenése és terjedése, másfelől az ortodox egyházhoz tartozó szerb és vlah népesség beáramlása bomlasztotta fel a hagyományos kereteket. Joggal hiányolja itt a horvátországi reformáció történetének korszerű feldolgozását, amelyet csak a legutóbbi években igyekezett pótolni néhány áttekintő tanulmány. A következő fejezetek újonnan feltárt adatokban bővelkedő fejtegetések révén mutatják be a zágrábi püspökség intézményrendszerének változásait. Képet kapunk az ottani káptalani stallumokról, azoknak éves bevételeiről, továbbá a papképzés lehetőségeiről. Az utóbbiról kiderül, hogy a zágrábi növendékek képzése nem az itáliai illir intézményekben zajlott, hanem főként a közép-európai modellhez kötődött, az alumnusok többnyire a római Collegium Germanicum Hungaricumban vagy Bécsben végezték tanulmányaikat. Többek között ez is alátámasztja a szerző megállapítását, amely szerint: „Zágráb egyházi és kulturális szempontból a mediterrán és a közép-európai katolicizmus határmezsgyéjén helyezkedett el, ugyanakkor ez utóbbi kultúrkör identitásformáló ereje sokkal erősebbnek bizonyult” (246.). Más kérdés – s ezt a további elemzések mutatják be –, hogy a magyar episzkopátus szerves részét képező zágrábi püspökség a 16. század végétől fokozatosan távolodni kezdett ettől a kötöttségtől, sokkal erősebben kapcsolódott a Tridentinum előírásaihoz, s végül az 1634. évi zágrábi zsinat már a horvát nemzeti szellemű felekezetszerveződés kezdeteit jelentette. Alighanem abban is igazat kell adnunk a szerzőnek, hogy az öt évszázados közös magyar–horvát múlt után itt egy új szakasz kezdődik a két nép viszonyában, az egyházi autonómiaigények jelentkezése maga után vonta a kroatista nemzeteszme fokról fokra történő erősödését is. Önálló alfejezet foglalkozik a zengg-modrusi püspökség helyzetével, a középkortól a 18. századig ívelő történetével. Ennek jelentősége már csak azért is aláhúzandó, mivel erről a déli egyházmegyéről magyar szakirodalom Molnár korábbi és mostani kutatásain kívül lényegében nincs, s így most már az egyébként nem csekély horvát publikációs korpusz eredményei az e nyelven nem olvasók számára is elérhetőek lesznek. A monográfia záró egysége a zágrábi püspöki joghatóság hódoltsági képviseletének lehetőségeivel és korlátaival foglalkozik. A magyarországi helyzettel szemben itt a jóval gyengébb
