Századok – 2020

2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal: Magyar hódoltság – horvát hódoltság. Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt (Bitskey István)

1358

TÖRTÉNETI IRODALOM

irányítva folytatta. Az ezzel együtt kiteljesedő kép jelentőségét növeli, hogy helyreigazítja azt az egyoldalú beállítást, amelyet néhány korábbi magyar oszmanisztikai tanulmány, legerőteljesebben pedig nemzetközi szinten Markus Koller képviselt Münchenben 2007-ben megvédett habilitációs értekezésével (Eine Gesellschaft im Wandel. Die osmanische Herrschaft in Ungarn im 17. Jahrhundert [1606–1683]).

Molnár könyve indokoltan hívja fel a figyelmet arra, hogy már Szakály eredményei nyomán is egyedi karakterű kondominiumról kell beszélnünk a Kárpát-medence középső részének kora újkori történetét illetően, mert az együttélés formáit az oszmán fennhatóság alatti területeken nem belső autonómiák és megegyezések, hanem külső erőviszonyok, a királyság hagyományos intézményeitől származó impulzusok alakították ki. Ennek bizonyítására veszi szemügyre Molnár a hasonló helyzetben lévő keresztény–oszmán határ menti területek politikai, közigazgatási és közjogi helyzetét, kutatva és mérlegre téve az azonosságokat és különbségeket. Így kerül sor Montenegro, Poljica, Dalmácia és a lengyel Podolia török kori történetének áttekintésére, amelynek végén a szerző arra a következtetésre jut, hogy a magyarországi hódoltság „a maga teljességében ebben a formában máshol nem létező feltételrendszernek köszönhetően kialakult, illetve folyamatosan működő párhuzamos intézményrendszer által megvalósult, a maga nemében tehát egyedi hatalmi megosztás” (77.). Megállapítása már csak azért is meggyőző, mert az összevetésekhez a bőséges levéltári forrásanyagon kívül érdemben felhasználta a kurrens szakirodalomból nem csupán a világnyelveken elérhetőeket, hanem a különféle szláv nyelvű tételeket is. Ugyancsak alapvető segítséget jelentett a könyv koncepciójának kialakításában azoknak a fogalmaknak a tisztázása, amelyeket az Oszmán Birodalom s azon belül az iszlám vallásjog alakított ki a különféle határterületek jogállását illetően, mivel így az értekezés szerzője ezeknek a kategóriáknak a segítségével tudta felmutatni az egyes területek helyzete közötti különbségeket. Csak egy példát említve: a zimma

elv

ismertetése nélkül aligha lenne érthető a muszlim hatóságok viszonya a keresztény közösségekhez, a számukra biztosított korlátozott intézményi jogok tették lehetővé a megmaradásukat, ezt a szerző már 2002-ben megjelent monográfiájában is hangsúlyosan fejtette ki. (Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. [1572–1647]. Bp. 2002.)

A tudománytörténeti szemle és a fogalomtisztázó alfejezet után következik a monográfia centrumában álló fejtegetés, a magyar katolikus egyházi intézmények hódoltsági helyzetének részletező bemutatása. Korábbi tanulmányainak summázatát adja itt a szerző, számos lényeges megállapítással gazdagítva azokat. Ilyen például az a különbségtétel, amelyet a magyar rendházak (Gyöngyös, Jászberény, Szeged, később Kecskemét) és a balkáni (boszniai és bulgáriai) ferences missziók jellege között regisztrál: az előbbiek a királyságbeli klérus jól tagolt tradicionális hierarchiájának voltak részei, míg az utóbbiak csakis Róma irányítása alatt álltak és sok szempontból az Oszmán Birodalomban megtűrt ortodox egyházak szokásaihoz igazodtak. A különbséget a kortársak pontosan érzékelték, így maga Pázmány Péter is, ezt mutatják a rá gyakran panaszkodó bosnyák és olasz ferencesek kifakadásai, amelyek szerint az érsek minden kérésüket elutasítja, tevékenységüket nem segíti, mondván, hogy magyar nyelvismeret nélkül úgysem szolgálhatják hasznosan a magyarországi rekatolizáció ügyét (Tóth István György: Litte

rae missionariorum de Hungaria et Transilvania [1572–1717]. I. Roma–Bp. 2002. 81., 184. és 210. sz. iratok).

A ferencesek mellett a szerző a jezsuiták misszióinak (főként Pécs, Gyöngyös és Andocs) jelentőségét nem annyira a térítésekben, mint inkább a korszerűbb spirituális formák megismertetésében, a babonás szokások helyett a kanonizált rítusok, „a pogány mágia” helyett a „szakrális mágia” meghonosításában és az oktatásügy felkarolásában látja. Noha a források a ferencesek és jezsuiták közti olykor igen éles ellentétekről és rivalizálásról is bőven tájékoztatnak, végső soron mindkét szervezet – korlátozott lehetőségeihez mérten – hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus lakosság vallási élete a hódoltsági nehéz körülmények között is többé-kevésbé folyto-