Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
MENNYIBEN ISMERHETŐ MEG AZ EGYÉN VÁLASZTóI MAGATARTÁSA? 1322 leginkább 50% környékén mozogtak (a jogosultnak vett polgárok legalább 30%-a mindig hiányzott, míg egy esetben csak egyharmaduk szavazott). A részvétel kérdésköréhez is kapcsolódik a szerzőnek az a későbbi jó megoldása, hogy a „stabil szavazókat”, azaz az egymást követő választásokon rendre megjelenő választókat külön is megvizsgálja. Mégsem emeli ki azt az alapvető jellemzőjüket, hogy milyen kevesen voltak. Így például a Belvárosban az 1878-as első fordulóban szavazó 722 szavazó közül csak 188 fő (26%) szavazott 1881-ben, míg Terézvárosban az 1881-es 1176 szavazó közül csak 370 fő (31%) szavazott 1884-ben. A többi esetben némileg magasabb arányok voltak (de csak egyszer fordult elő, hogy a szavazók több mint a fele voksolt újra a következő, három évvel későbbi választáson), ezért a szavazóknak e fluktuációjával érdemes lett volna külön is foglalkozni. Végül Gerhard Péter a szavazók foglalkozási kategóriái alapján vizsgálja meg részletesen a választói magatartást. Itt nem feltétlenül az olyan általános megállapítások az érdekesek, miszerint az alacsonyabb státuszúak a „baloldalibb”, „ellenzékibb” jelöltre szavazással kívántak egyfajta rendszerkritikát kifejezni, hanem az az alapos elemzés figyelemre méltó, amelynek révén a szerző egyes csoportok, néha egyes választók jellemzőit, preferenciáit érzékelteti. Így az is kiderül, hogy a különböző kerületekben, a különböző választásokon eltérő megosztottságok kerültek előtérbe: volt, ahol az alacsony–magas státusz helyett inkább az értelmiségi és nem értelmiségi csoportok magatartása különült el. A szerző külön megvizsgálja a hivatalnokok szavazását, és árnyalja e kérdés kortársi és történészi megítélését. Az egyértelmű kormánypártiság mögött ugyanis a részadatok érdekes képet mutatnak: míg a magas státuszúaknál szinte kizárólagos a kormánypártiság, de úgy, hogy sokan közülük nem szavaznak, addig a kiszolgáltatottabb, alacsonyabb rangú hivatalnokok között jóval több ellenzéki voks fordult elő. Szigorú és teljes ellenőrzésről, kötelező szavazásról azért sem beszélhetünk, mert sem önmagában, sem más, független foglalkozási kategóriákhoz viszonyítva nem volt magas a hivatalnokok részvételi aránya. 8 Gerhard végig hangsúlyozza, hogy az egyén politikai preferenciáit és választásait számos tényező befolyásolhatja a társadalmi státusz, a foglalkozás vagy a lakóhely mellett. Ezt kiemelendő, „a strukturális vizsgálat ellenpontjaként” (321.) két külön esettanulmányt szentel a választói magatartás egyéni mozgatórugóinak, más, narratív források bevonásával. Az új megközelítésű esettanulmányok érdekesek és tanulságosak, azonban a korábbi statisztikai elemzéssel történő szembeállításukat túlzásnak érzem, inkább egymás mellettiségről van szó. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy utóbbi módszerrel nem az egyén, hanem egy adott csoport fő jellemzőit kutatjuk, és az, hogy a vizsgált csoportban vannak különleges esetek – mint a tárgyalt Csorba Gézáé, akinek a politikai választását nem a foglalkozása és státusza magyarázza –, még nem kérdőjelezi meg a kvantitatív elemzés megállapításait. Abban viszont koncentrált a kőbányai városrészre, vagy azt, hogy a szavazóhelyiség közelsége is szerepet játszhatott a szavazók megjelenésében. 8 A két világháború közötti nyílt szavazásoknál már annál inkább működött a szigorú kontroll, lásd Ignácz Károly: Választói magatartás 1926-ban. Múltunk 63. (2018) 1. sz. 87–134.
