Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
IGNÁCZ KÁROLY 1323 egyetértek Gerharddal, hogy éppen az ilyen esetpéldák segítenek abban, hogy a statisztikai vizsgálatunk korlátait jól lássuk, és eredményeit megfelelő óvatossággal értelmezzük. A kötet végén található összegzés tágabb kontextusban foglalja össze a szerző véleményét, kitekintve nemcsak a dualista korszak egészére, de a választások és választói magatartás általános, akár ma is aktuális kérdéseire is. Ezekből itt kettőt emelek ki. Az első, hogy a jelentős politikai tagoltság nem feltétlenül tükröződik a választási eredményekben, főleg a mandátumokban, így alapvető hiba, ha „egy parlamenti többség mögött óvatlanul a választók többségét feltételezzük”. (325.) Ehhez kapcsolódva ugyanakkor egy leválthatatlan, hegemón többpártrendszer is rendelkezhet legitimitással, ha a különböző politikai szereplői elfogadják ezt a keretet és benne a saját szerepüket. A másik arra a manapság is felmerülő ötletre utal, hogy a választójogot korlátozni kellene valamilyen módon, például műveltségi vagy más cenzussal, hogy a politika világa „racionálisabb” legyen. Félretéve most a politikai jogegyenlőség megsértésének súlyos következményeit, Gerhard rámutat az ilyen javaslatok mögötti hibás előfeltevésre. Munkájával ugyanis éppen azt bizonyítja, hogy „a kiválasztott, úgymond racionális megfontolások alapján dönteni képes »önállók« [vagy műveltek, jómódúak stb.] politikai akaratnyilvánítása éppúgy emocionális elemektől hemzseg, mint a »tömegek hisztérikus« politikai nézetei”. (17.) * * * Gerhard Péter témaválasztásához képest Paár Ádámé jóval nagyobb területet és időszakot fog át: egy régió (Győr és Moson megye, illetve Győr város) választástörténetét tárgyalja két korszakon átívelően, 1922-től 1947-ig. A szerzőt saját családi háttere vezette e témához, de meggyőzően érvel amellett, hogy a régió ettől függetlenül is vizsgálatra érdemes, mert ott a Horthy-kori választások közül kevés volt egyhangú, azaz egyjelöltes, ám többször előfordultak szoros küzdelmek, illetve ellenzéki győzelmek. Paár célkitűzése az, hogy a történettudomány és a politológia, azon belül elsősorban a választási földrajz megközelítését ötvözze, és így a „választástörténeti krónika” mellett a politika társadalomtörténetét, a választói magatartást is vizsgálja, amelyben kulcsszerepet szán a törésvonalak kérdésének. A téma forrásadottságai azonban nem feltétlenül jók, és a pontos helyzetet a szerző nem tisztázza az olvasók, de valószínűleg saját maga számára sem. Leírása szerint a megyei levéltárban fennmaradtak a hivatalos választásai iratok, köztük a szavazási ívek (42.), amelyek az 1922 és 1935 közötti nyílt szavazások esetén azt tartalmazzák, hogy a dualizmus időszakához hasonlóan, név szerint melyik választó melyik képviselőjelöltre voksolt. Arról azonban nem kapunk információt, hogy azok a választói névjegyzékek szintén megvannak-e, amely a jogosultak részletesebb személyes adatait tartalmazzák. Sőt, meglepő módon azt állítja Paár, hogy ezek a választási „források azonban önmagukban keveset mondanak a választások társadalomtörténetéről” (42.), és ebből is következően elveti azt a lehetőséget, hogy akár egyének, akár községek vagy azon belüli szavazókörök politikai választásait átfogóan, adatbázis készítésével vizsgálja. (47.) Ezzel több gond is akad. Nyilván hatalmas
