Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
BóDY ZSOMBOR 1305 lép, megszűnik történész lenni.43 A történetírás és az emlékezet konfliktusa tehát megfogalmazódott már a két világháború között született első elemzésekben, hogy azután a problémát újra fölfedezzék az ezredforduló környékén. A történetírás alapvetően két módon reagált az emlékezeti boomra. Vagy maga is belépett az emlékezeti piacra, hogy elérje a szélesebb olvasóközönséget, ami egyúttal persze némiképp új irányt is szabott tevékenységének, vagy egy védekező pozíciót foglalt el.44 Az elutasító álláspont azt hangsúlyozza, hogy a történetírás kérdéseit nem irányíthatják a politikusok, az emlékezeti igényeiket megfogalmazó közösségek, vagy a média, a piaci kereslet. Ha történészek közvetlenül az emlékezeti piac kiszolgálóivá válnak, akkor bár nőhet a közönségük, lemondanak a tudományosság igényéről, a szigorú módszertanról. Ez az álláspont egyúttal kritikus a múltnak mindazon emlékezeti formájával szemben – kiállítások, mesterséges rítusok, megemlékezések, szövegek –, amelyek a professzionális történetírás szemszögéből pontatlanok és nem kellően ellenőrzöttek. Piaci vagy politikai emlékezeti igényekkel szemben elutasító reakciókat ismerünk jócskán, amelyek minden különbözőségük ellenére egyformán konzervatívak a történetírás módszertanát illetően. 45 Apor Péter ebben az értelemben emelte ki az emlékezet fogalmának – és kultuszának – problematikus pontjait. Egyrészről felrótta az emlékezet-tanulmányoknak, hogy gyakran egy circulus vitiosus-ba vezetnek. A közösség identitása ugyanis a kollektív emlékezet által meghatározott, ám az emlékezet nem függ mástól, mint az identitástól.46 Mások – Norával egyetértve – a történetírást is csupán az emlé kezet egy formájának tekintik,47 amely egy adott, és eltűnőfélben lévő kulturális konstellációban vezető szerepet tölthetett be a múlt képének alakításában. Ebből az álláspontból nézve a klasszikus történetírás fogalmi alapjainak eltűnése nem veszteség a múlt megértése szempontjából. Apor viszont nem ért egyet azzal az elképzeléssel, hogy az emlékezet bármely formája autentikusabb viszonyulást fejezne ki a múlthoz, mint a racionális forráskritikára és bizonyításra alapozott elemzés. Ez az álláspont kitart a tudományos kérdésföltevések belső logikát követő fejlődése, a forráskritika tudós elgondolása, a racionális bizonyítás mellett, amelyek biztosítják a dokumentumok megfelelő kontextusban való megfelelő értelmezését, s amelyek nem őrizhetik meg szerepüket a társadalmi emlékezet formáiban. 48 43 Maurice Halbwachs: La mémoire collective. Paris 1997. 122 – 135. 44 Egyes történészek némi időbeli eltéréssel, illetve szituációtól függően akár mindkét utat is járhatják. 45 Romsics Ignác: Új tendenciák az ezredforduló történetírásában. Múltunk 56. (2011) 2. sz. 130 – 144.; Uő: A múlt arcai. Bp. 2015.; Apor P.: Hitelesség és hitetlenség i. m. 46 Apor P.: Hitelesség és hitetlenség i. m. 164–166. 47 Peter Burke: Varieties of Cultural History. Ithaca–New York, NY 1997. 40 – 59. 48 Apor a racionális forráskritikára alapozott bizonyítás módszertanát kívánja újra megerősíteni, amely alapján a történetírás minden egyéb múltábrázolás autenticitásának bírája lehetne. Lásd Apor P.: Hite lesség és hitetlenség i. m. Azonban akár tudásszociológiailag, akár éppen a történetiség szempontjából
