Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Fónagy Zoltán: Kollektív erőszak az 1848-as paraszti mozgalmakban. Tipológiai kísérlet
FóNAGY ZOLTÁN 1169 előkészítést, mivel végrehajtói azonos morális alapról ítélik meg az adott helyzetet, egységes fellépésükkel a – szerintük – a régisége által legitimált, ezért szemükben egyedül igazságos rendet állítják helyre. Ezek a zendülésjellegű események különösen sűrűn fordulnak elő a modern gazdasági, társadalmi és politikai struktúrákba való átmenet időszakában: virágkorukat Nyugat-Európában a 17. század elejétől a 19. század közepéig tartó időszakban élték. A reaktív kollektív akciók ekkori sűrűsödését Tilly azzal magyarázza, hogy a „piacgazdaság ágensei és a nemzetállamok új és új (proaktív) igényeket támasztottak olyan erőforrásokra, amelyek felett addig a számtalan háztartás, közösség, testvériség és ezek kisméretű szervezetei rendelkeztek. Ezek a kis szervezetek ellenállással reagáltak: harcoltak az adórendszer, a katonai összeírások, valamint a földbirtoklás viszonyainak új szabályozásai ellen”. 12 A harmadik típust a proaktív jellegű, új, addig nem birtokolt jogok megszer zésének céljával kirobbant erőszakos tömegmegmozdulások képezik. Ennek „minősített esete” a forradalom, amely az államhatalom erőszakos megragadására irányul. Ez az erőszaktípus a modern tőkés berendezkedésű nemzetállamok életének kísérőjelensége a 19–20. században. A proaktív akciók tudatosan, ideológiai alapon megszervezett közösségek megnyilvánulásai, viszonylag rövid lefutásúak, és komoly tömegeket képesek megmozgatni. Nem feltétlenül társul hozzájuk erőszak: attól függ, milyen ellenállásba ütköznek a hatalom részéről. Egy másik alapvető kritériumként használtam tárgyam körülhatárolásakor a jogszerűség-jogellenesség fogalmát: vizsgálatom körébe olyan eseményeket vontam be, amelyek során arra felhatalmazással nem rendelkező csoportok, közösségek alkalmaztak fizikai erőszakot akaratuk érvényesítése céljából. A jogszerűség kritériumának az alkalmazása az erőszakkal foglalkozó szakirodalomban nem egyértelmű, nagyon gyakran problematikus ugyanis bizonyos (akár államhatalmi) szervezetek erővel való fellépésének legitimitása.13 Ez a kérdéskör egyébként 1848–1849-ban központi jelentőséggel bírt, hiszen a permanenssé vált alkotmányossági krízisben az erőszakot alkalmazó aktorok kölcsönösen kétségbe vonták egymás legitimitását. Különösen nehéz ebből a szempontból egyértelműen minősíteni azokat a paramilitáris alakzatokat, amelyek főleg a polgárháborús színtereken – a Délvidéken és Erdélyben – járultak hozzá jelentős mértékben az erőszak eszkalálódásához. A szabadcsapatok, gerillák, felkelők stb. általában rendelkeztek a rivális hatalmi központok – a magyar, illetve a birodalmi kormányzat – valamelyikének felhatalmazásával, ám annak pontos tartalma gyakran bizonytalan volt, és az érintettek önkényesen értelmezték azt. A kollektív erőszak általam vizsgált 12 Tilly, C.: Hauptformen i. m. 158. 13 Tomka B.: Erőszak a történelemben i. m. 172–173.
