Századok – 2019
2019 / 5. szám - A MAGYARORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MÉLYRÉTEGEI - Sipos András: Házbizalmiak naplója 1919-ből. A proletárdiktatúra alsó szintű hatalmi szervéről egy pesti bérház példáján
SIPOS ANDrÁS 857 Az immár állami intézményként megszervezett házbizalmi rendszer legfontosabb előzményének azonban az 1919. március 3-án elfogadott XXVI. néptörvény tűnik, mely a tervezett nemzetgyűlési, törvényhatósági és helyi választásokra – miután választói névjegyzék hosszas procedúrát igénylő összeállítása nem volt lehetséges – szavazóigazolványok kiállítását írta elő. A törvény 7. §-a kötelezővé tette „bizalmiegyén” választását minden házban, ahol kettőnél több lakás van, a nagyobb házakban oly számban, hogy egy-egy bizalmi egyénre legfeljebb öt lakás essen. Feladatuk a szavazóigazolványokhoz szükséges bejelentőlapok kitöltésének és az összeírási biztoshoz való eljuttatásának ellenőrzése volt. A kitöltött adatlapokat kötelesek lettek volna láttamozni, az adatokat érintő kétség esetén arra észrevételt tenni, azaz kulcsszerepük lett volna a választások korrekt lebonyolításában. Az igazolványok kiállítására jogosult összeírási biztosok Budapesten a jegyrendszer adminisztrációját ellátó lisztbizottságok munkájára és nyilvántartásaira támaszkodtak. 19 A néptörvény által teremtett modellt sokban követte a Tanácsköztársaság házbizalmi rendszere is, melyben öt lakásonként egy-egy házbizottsági tagot választottak, közülük került ki a házbizalmi, illetve a nagyobb bérházakban bizalmiak. Ők pedig az igazgatási feladatok tekintetében a legszorosabban azokhoz a lisztbizottságokhoz kapcsolódtak, amelyeket eredetileg a fővárosi liszt jegyrendszer bevezetésekor, 1915 májusában szerveztek meg 125 alkerületben, általában a községi iskolák bázisán, a tanszemélyzet közreműködését igénybe véve.20 Feladatuk az évek során egyre bő vült, hiszen az élelmiszerjegyek kiosztása folytán ők érintkeztek a legszélesebb felületen a lakossággal, és a legrészletesebb, leginkább naprakész nyilvántartásokkal kellett rendelkezniük, így rengeteg, nevükből egyáltalán nem következő egyéb közigazgatási funkciót is rájuk lehetett bízni. A jegyek elosztására és az egyes lakókig nyúló egyéb igazgatási feladatok végzésére persze rendelkezésre álltak a házfelügyelők, akik végezték is ezeket a feladatokat. A házbizalmiak kulcspozícióba helyezése nem érthető meg a házfelügyelőkkel szembeni széles körű ellenszenv és bizalmatlanság nélkül, ami meghatározta a diktatúra szerveinek hozzáállását is. A házfelügyelők vagy más néven házmesterek helyzete tele volt paradoxonnal. A háziúr szolgálatában álltak, akitől általában csak szolgálati lakást kaptak, pénzbevételeik a lakóktól származtak, részben a különféle szolgáltatások honorálása, részben „házmesterpénz” címén. Nem voltak munkavállalók, de önálló egzisztenciák sem. Tevékenységükben pedig – a ház jellegétől függően eltérő arányban – keveredett a fizikai munka, a tulajdonos és a hatóságok bizalmi szolgálata, valamint a lakók felett gyakorolt hatalom és felügyelet. Mindez beilleszthetetlennek 19 Budapesti Közlöny, 1919. március 5. 5–7. 20 Fővárosi Közlöny, 1915. május 7. 881–882.
