Századok – 2019
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Marchut Réka: A magyar–román viszony és a német külügyminisztérium az 1920-as években
769 SZÁZADOK . () . SZÁM Marchut Réka A MAGYARROMÁN VISZONY ÉS A NÉMET KÜLÜGYMINISZTÉRIUM AZ 1920AS ÉVEKBEN Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződéssel Magyarország állami szuverenitását visszaszerezte, de elveszítette területének kétharmadát, lakosságának pedig egyharmadát (köztük másfél millió magyart), és a változások eredményeként majdnem homogén nemzetállam lett belőle. Ezzel párhuzamosan Románia területe több mint kétszeresére, lakossága pedig 7,1 millióról 15,5 millió főre növekedett, aminek egyik következménye az lett, hogy ettől kezdve etnikailag és vallásilag is heterogén nemzetállamnak számított, ahol a nemzetiségek aránya 30%-ot tett ki. A kontinens egyik korábbi vezető hatalma, Németország az 1919. június 28-án Versailles-ban aláírt békeszerződésben elveszítette területének egy hetedét és 6,5 millió lakosát (10%), de továbbra is életképes állam maradt, hosszú távon potenciális nagyhatalom. Ezek az adottságok és keretek határozták meg az említett országoknak a két világháború közötti külpolitikai mozgásterét, valamint bel- és külpolitikai célkitűzéseit. A magyar és román törekvések között a gyökeresen eltérő alaphelyzet miatt antagonisztikus ellentét feszült, amelynek a feloldása nem sikerült a békeszerződéseket követő két évtizedben. A regionális kis- és középállam viszonyát természetesen jelentősen befolyásolta az európai nagyhatalmi politika. Németország az első világháború után ugyan átmenetileg elveszítette ezt a pozícióját, de az 1920-as évek végére újra visszakerült az európai politikát befolyásoló hatalmak közé. Ebben fontos szerepe volt annak a német külpolitikai vonalvezetésnek, amely a nyugat- európai kapcsolatokra összpontosított, s amelyben a délkelet-európai (Südosteuropa) térségnek időlegesen csak marginális – jórészt gazdasági – szerep jutott. Ebből következően a német külügyminisztériumnak a magyar–román kapcsolatok alakulására sem volt nagy befolyása, miközben mind a magyar, mind a román külpolitikában Németországnak – eltérő módon ugyan és más hangsúlyokkal, de – komoly jelentősége volt. Ezért fontos kérdés annak tisztázása, hogy vajon a német külpolitika irányítói miként tekintettek ezekre az államokra, a kettejük között fennálló vitás kérdésekre, s hogy egyáltalán melyek voltak azok a kulcskérdések az országok bilaterális kapcsolataiban, amelyekre a német külügyminisztérium is felfigyelt és figyelemmel kísért. A tanulmányban ezekre a kérdésekre keresem a választ, azzal a hipotézissel, hogy az 1930-as évek második felének erőteljes régióbeli német befolyása csak folyamatában érthető meg, és ennek a folyamatnak természetesen része a weimari korszak külpolitikája is.
