Századok – 2019
2019 / 4. szám - ÁLDOZATOK, EMLÉKEZET, JÓVÁTÉTEL A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZTKUTATÁS ÚJ IRÁNYAI - Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban
HÁZMESTEREK A VÉSZKORSZAKBAN 704 Az igazolóbizottság határozatai nem csak morális tartalmat hordoztak, hiszen a tét nem volt kicsi: ha ugyanis a házmestert elmarasztaló, „nem igazoló” határozat született, akkor az illető nemcsak házfelügyelői pozícióját veszítette el, hanem az ezzel járó szolgálati lakást, tehát az otthonát is. Nem véletlenül születtek beszámolók heves vitákról, érzelmileg túlfűtött jelenetekről az igazolóbizottság hétköznapjaiból. Ezek közül egyet idézünk is itt a Haladás hetilap 1945. október 1-jei számá ból, egy Fedor nevű szerző tollából: „A házat így ahogy van gyűlölet házának is lehetne nevezni. Talán sehol ilyen tömören nem zsúfolódik össze ebben a városban az elmúlt évek szennyese. [...] Ahogy a lépcsőn felfelé megyek, »házakon« megyek keresztül: nyolc-tíz főnyi csoportonként képviselteti magát egy-egy ház, tekintve, hogy az igazolóbizottság a vádló és védő tanukat az igazolandóval egyszerre hívja be. A lakók ruháján, modorán szinte utcányi pontossággal megláthatja a rutinos pesti ember, hogy a ház a zsúfolt Peterdy utcában áll-e, vagy az elegáns Molnár utcában. Ezek az emberek, akik most nevelésüknek megfelelően többé-kevésbé elfojtott drámai indulatokkal telten állnak itt, órákig farkasszemet nézve egymással, vagy zavartan elnézve egymás mellett, vagy közös szapulásba merülve, ezek tavalyelőtt alig ismerték egymást. Udvariasan köszöntek egymásnak, a házmesternek borravalót adtak, vagy adósak maradtak, legfeljebb egy-egy tartásdíját féltő elvált asszony vagy tilosban járó nős ember került néha valami szégyenletes cinkosságba az illető házmesterrel, de egyébként a ház lakói egymással legfeljebb egy-egy keretregény lapjain találkoztak. A légóval kezdődött, az első riadókkal, a házak félelmetes egységbe kovácsolódása, a lakók éjszakai ismerkedése, a házfelügyelő jogkörének különös kibővülése. Aztán jött a tavalyi év. És most itt állnak az élet és halál volt urai, a pesti házmesterek és a házmesternék, lakóik gyűrűjében, mintegy főszereplők a kórustagok közt, jelenésükre várva. Itt van mind a három fő típus. A nagy kövér házmesterné őrmester hangjával, az özvegy, aki nagy hangon jelenti ki: - Nekem nincs mit félnem. Az én lelkiismeretem tiszta. Mikor tőlünk elköltöztették a zsidókat, én dugtam, mentettem, amit lehetett. Már nem akartam, már tele volt a lakásom mindennel. De akkor a Schwarzné letérdelt, úgy könyörgött, húzzam az ujjamra a gyűrűjét, reszketett, sírt – megtettem. Bár ne tettem volna. Mert most bezzeg neki áll feljebb. Volt pofája feljelenteni azért a vacak gyűrűért. Mikor pedig tudtam, hogy meglóg, hogy papírjai vannak, elvitethettem volna úgy, hogy attól koldúl! De nem tettem! Most ez a hála.” Ez a hosszabb újságírói beszámoló nemcsak az igazolóbizottság épületének belső hangulatába enged bepillantást, de közvetít valamit a korabeli közhangulatból is. Ez a hangulat ugyanis egyértelműen arról tanúskodott, hogy a házmesterek túlnyomó többségének volt mitől félnie a háború utáni számonkérés időszakában. Talán még beszédesebben támasztják alá mindezt a házfelügyelők háború után újjáalakult érdekvédelmi szerveződése, a Magyar Házfelügyelők és