Századok – 2019
2019 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bartha Ákos: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből (Romsics Gergely)
633 TÖRTÉNETI IRODALOM Bartha olvasatában két fő elem szolgál kiindulópontul írók és „hatalom” viszonyának megragadásához. Alapos elemzésben mutatja be, hogy a földbirtok-szerkezet megváltoztatásának kívánalma olyan sine qua non volt a népiek számára, amely politikai egységképzőként működött még akkor is, ha igencsak eltérő álláspontot foglaltak el más, szintén alapvető kérdésekben. (A földkérdés diskurzusa 120–132.) Másfelől a szerző azt is feltárja, hogy nemcsak társadalmilag „középosztályosodtak” a népi írók meghatározó képviselői, de sok szállal kötődtek a kormánypárt által működtetett közigazgatási és „civil” szervezeti ökoszisztémához is. Ebben a kérdésben messze túllép Zilahy Lajos és Kozma Miklós ismert szerepének újbóli vizsgálatán, és egyfelől vidéki kontextusokban, az intézménytörténet révén is hoz erre példákat, másfelől pedig olyan adatokat közöl (például a vármegyei szociális tanácsosi pozíciók betöltéséről), amelyek igazolják és finomítják az irodalomban erre vonatkozóan már megjelent közléseket. Különösen érdekes, hogy több fejezetben is rávilágít Kerék Mihály és Szabó Zoltán szerepére, akik Kovács Imrével ellentétben elkerülték az éles összeütközést a hatalommal, sőt, Kerék utóbb annak részévé, a kormányzat tisztviselőjévé vált (különösen 128–131.). Vizsgálata során a szerző mégis arra a következtetésre jut, hogy a kétségtelen kapcsolódási pontok és a „hídépítők” erőfeszítései dacára minden nyitás és kapcsolatfelvétel szükségszerűen torkollt kudarcba, éppen a földkérdésben elfoglalt, feloldhatatlan ellentmondások miatt. Ezen a ponton rá kell mutatni, hogy a szerző egy igen fontos, a fentiekből következő kérdést megvizsgál, ám megnyugtatóan nem zár le, és magát a vizsgálatot is részben a lábjegyzetekbe „száműzi”. Ebbe kiváló belépési pont vitája Ungváry Krisztiánnal, akinek Bartha felrója, hogy indokolatlanul tekinti Kovács Imrét a szélsőjobbal együttműködő személyiségnek. (184–185.) E ponton a szerzővel a recenzens is egyetért. Azt azonban helytelen eljárásnak tartom, hogy Bartha szintén lábjegyzetben számol be a szóban forgó fejezet hősének, Kovács Imrének a szélsőjobboldalon kikötő Matolcsy Mátyással tett közös vidéki útjairól, míg a szabadelvű hagyományok felé mozgó Szekfű Gyulával való viszonya a főszövegben nyer kifejtést. (175–176.) Miért problematikus ez? Mindenekelőtt azért, mert van egy lappangó „harmadik” a Bartha által jellemzően kétosztatúként elemzett ideológiai-politikai mezőben. Ez a „harmadik” az elitet és a kormányzatot a harmincas években (újra) részben megszálló újjobboldali politikusi és kormánytisztviselői réteg, amely mögött jelentős konzervatív forradalmár/fasisztoid szellemi hátország állt. Élére állítva a történészi dilemmát: vajon a népiek és az újjobboldal személyi és szellemi erőforrásai révén megújuló politikai hatalom között valóban megmaradt az a merev választóvonal, amely az „állagvédő” korszakban az egyéni hivatalvállalások és személyes kapcsolatok ellenére kétségtelenül adott volt? Nem alakult-e a magyar földkérdés és a nép-társadalom-modernség triászának mögöttes diskurzusa kétosztatúból háromosztatúvá az 1930-as évek második felében? A szerző bőséggel hivatkozik forrásokra (Sipos József, illetve Püski Levente kutatásaira), az újjobboldal társadalmi reformelképzeléseinek hasonlóan alapos bemutatását azonban a kötet nem végzi el, noha forrásvidékeit külön tanulmány tárgyalja, igen tanulságosan összekötve Szabó Miklós ideológiatörténeti eredményeit a magyar agrártörténet-írás által feltárt viszonyokkal. (Társadalmi krízisek, tár sadalompolitika, politikai konfliktusok 69–80.) Az 1930-as évekbeli „folytatás” vizsgálata meggyőződésem szerint lényegesen gyarapította volna az amúgy is igen gazdag munkát. Kötetével, valamint másutt megjelent írásaival Bartha jelentős módon hozzájárulhatna e kérdés vizsgálatához, akár konkrétan mérlegre téve Ungváry fő téziseit szélsőjobb és szociálpolitika kapcsolatáról az agrárium viszonylatában, akár azoktól független, de párhuzamos vizsgálatokat végezve el. E szempontból fontos részeredményeket mutatnak fel a kötet vidéki esettanulmányai és a sárospataki és debreceni falukutatást feldolgozó szövegek. (Országos problémák lokális fókuszban I– II. 191–217.) Ezekből kiderül, hogy a budapesti szellemi életben
