Századok – 2019
2019 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bartha Ákos: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből (Romsics Gergely)
632 TÖRTÉNETI IRODALOM utáni átmenet kontextusaiban kalandozik a szerző. Így szerencsésebb, ha a hármas fogalmi mező feszültségeire összpontosító főcímre figyelünk, ugyanis Bartha Ákos kötete több, az elmúlt időszakban – részben a szerzőnek is köszönhetően zajló – átértelmezési folyamatra reflektál a magyar történetírásban. Ennek számos vonatkozása közül kiemelendő a komparatív regionális vizsgálatok előtérbe kerülése, a Horthy-kori magyar elit reformszándékának árnyaltabb, ugyanakkor hangsúlyosabb megjelenítése, valamint a „népiek” monolitikus fogalmának megértő, de elkötelezett dekonstrukciója. Írásomban a fentebb kiemelt három kulcsfogalom felől történő kritikai olvasásra teszek kísérletet, bevallottan a teljesség igénye nélkül. A kötet nyitótanulmánya (Tojástánc a populizmusok körül) értelmezési keretet kínál a ké sőbbi szövegek számára. Bartha ebben megfogalmazza történészi credóját, amelynek alapja a szerzőt jellemző fogalmi-elméleti nyitottság mellett is megőrzött hagyományos, megértő értelmezés. Ennek kiváló példája maga ez a vitára ingerlően gazdag szöveg, amelyben az 1945 utáni populizmusirodalom számos irányzatának lencséjén keresztül igyekszik a magyar népi írók értelmezésének lehetőségeit számba venni. Végül mégis azt állapítja meg, hogy a nemzetközi politológiai irodalom olvasatai doktriner tévedésekhez vezetnének a magyar népi mozgalom értelmezésében, és bár részleteiben ezek az elméletek lehetnek megtermékenyítő hatásúak, egészükben inkább elhomályosítják, semmint élesebbé tennék a történész eszközeivel kialakítható képet. (45.) Bartha érvelése szerint a populizmus jellemzően a valamilyen elittel szembeni mozgósítás attitűdjét ragadja meg, ennek azonban – mint éles szemmel rámutat – csak az az eredménye, hogy a „populista” jelző tetszés szerint osztható ki régiónk egymással élesen szembenálló politikai vezetőinek és mozgalmainak. (30–37.) A korrupt eliteket megcélzó Sanacja-rezsim Piłsudskija, a Piłsudski-ellenes Dmowski vagy az „urakkal” szembeni parasztidentitást képviselő Witos lenne vajon a lengyel populizmus hordozója a két világháború között? És megfordítva a kérdést: miért éppen a magyar népi írókat kellene e parttalan fogalom alá begyömöszölnünk? Sokkal produktívabb, véli Bartha, ha figyelembe vesszük és kamatoztatjuk az elemzésben a népiek társadalmi mobilitás-eszményét, ha szem előtt tartjuk reformista nyitottságukat, személyes „határhelyzetüket” hatalom és teljes kívülállás között, mindenekelőtt pedig elitizmusukat – szenvedélyes töprengéseiket arról, hogy miként lenne lehetséges a társadalmi-gazdasági fejlődés harmonikus előmozdítása különböző „organikus elitek” felnevelése révén. (40–42.) A régiós, összehasonlító vizsgálatok kiemelkedő pontja a korlátozott magyar földreform (és az elmaradt nagyobb mezőgazdasági struktúraváltás) kelet-közép-európai párhuzamainak bemutatása. (81–119.) Ez a kétrészes elemzés rávilágít arra, hogy az 1920-as évek Magyarországán milyen (régiós összehasonlításban is kiemelkedő) diadalt aratott az „állagmegőrző” konzervativizmus, ám arra is, hogy nincs akkora politikai diadal, amely tartósan elfedheti az ezáltal megoldatlanul maradt társadalmi-szerkezeti feszültségeket. A politikai elit konzervatív szárnya a múltba tekintve pacifikálta a magyar vidéket, ám ezzel végső soron teret nyitott az elit egyéb csoportjai és az eliten kívüli kihívók számára, akik előre nézve kerestek megoldást. Ez a megfigyelés kínálja a dobbantót Bartha számára az őt legjobban foglalkoztató kérdések egyikének feltételéhez. Nemcsak azt jogos ugyanis elemezni (ahogy a szerző és mások is teszik), hogy a „népiek” milyen kérdésekben foglaltak el különböző álláspontot. Ez az eljárás a csoport monolitikus értelmezésének lebontásához nagyban hozzájárul. Épp ennyire érdekes, és talán még kevésbé kutatott kérdés az is, hogy milyen viszonyrendszerekben fűződött össze a tágan értelmezett népi értelmiség és az elit a Horthy-korszakban. (131.) (A munka relevanciáját is mutatja, hogy ezek az 1930-as években kialakult beállítódások nemcsak 1945 után jelentek meg újra, de átmentve-átalakulva megszínezték a Kádár-kor történetírását, és – mint a szerző néhány igen kritikus lábjegyzetben jelzi is – még 1990 után is éreztették hatásukat.)
