Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Monostori Imre: Szekfű Gyula a változó időben. Életmű – fogadtatás – utókor, 1913–2016 (László Andor)
454 TÖRTÉNETI IRODALOM alkalmazkodást jelentik, nem annyira Szekfű korábbi álláspontjának feladását – bár erre is akad példa élete végén. Szerinte „nem kellett visszavonnia korábbi nézeteit, inkább egyfajta hangsúlyeltolódás ment végbe ekkoriban világlátásában.” A címnek megfelelően Monostori nagy figyelmet szentel a színes életmű hatásának Szekfű halála után: a kötet negyedét (az utolsó öt fejezetet) ennek szánja. Aprólékos képet kapunk az egyes korszakok szellemi állapotairól, hiszen csak így van esélyünk megérteni, miért volt éppen népszerű vagy elutasított, kik voltak támogatói, kikből állt szakmai és ideológiai ellentábora. Szekfű kettős szerepben mutatkozik előttünk, időnként az az érzésünk, hogy túlságosan háttérbe szorul a történetíró a közéleti ember mellett, bár természetesen nem egyszerű – és tán nem is mindig kell – ezeket megkülönböztetni egymástól. A szerző sokakkal szemben védelmébe veszi a Három nemzedék et, amelyet klasszikusan történetpolitikai tanulmánynak tart, hiszen komoly forráselemzésre épül, így nem előítéletekre alapozott célzatos esszé vagy rosszízű pamflet. A mű nem igazolója az ellenforradalmi rendszernek: a bekövetkezett katasztrófa magyarázatát kereste a történelemben – az uralkodó elit pedig felhasználta gondolatait. Izgalmas látni a sokféle reakciót, amelyet Szekfű művei megjelenésüktől kezdve kiváltottak, fogadtatásuk hű képét adja egy-egy korszak irányzatainak, a két világháború közti időszak pezsgő szellemi életének, az 1945 utáni beszűkülésnek, az egyre szélsőségesebb értékeléseknek, majd a hatvanas évektől a fokozatos enyhülésnek, az ismét egyre árnyaltabb véleményeknek. Olvasmányos munkát forgathatunk, nyelvezete gördülékeny, Monostori nem használ hosz szú idézeteket, amelyek megakaszthatnák elbeszélése menetét. A mű végén csupán a legfontosabb szakirodalmat találjuk, viszont névmutató segíti a tájékozódást. Tiszteletreméltó, ahogyan a szerző igyekszik áttekinteni a történeti szakirodalmat a Szekfű által központinak tartott kérdésekben, mint amilyen a „nemzeti-függetlenségi küzdelmek”, a Rákóczi-szabadságharc, a 18. század, illetve az 1867-es kiegyezés megítélése. Nem kis feladat önmagában a történész berkekben megjelenő álláspontok összegzése sem néhány oldalon, ráadásul mindezt Szekfű megállapításainak figyelembevételével. A történettudomány vitáiban nem egyszerű és talán nem is szükséges eredményt – sőt, győztest – hirdetni. A nagy historikus sokrétű, időnként ellentmondásoktól sem mentes nézeteit sem mindig könnyű röviden vázolni ezekben a kérdésekben, hiszen pályája során módosultak, sőt még bizonyos művein belül is változnak. Ezért fennáll a veszély, hogy elnagyolt képet alkotunk. Monostori egy-egy fontos munka visszhangjával sokkal többet foglalkozik, mint magával a művel, ritkán foglal állást, és akkor is röviden teszi. Ezt részben magyarázza, hogy máig hiányzik Szekfű jelentős köteteinek (Három nemzedék , Magyar történet , de még Bethlen Gábor a is ide sorolható) átfogó elemzése, ami megnehezíti annak eldöntését is, hogy az utókor mennyire halad nyomdokain, vagy éppen mennyire tagadta meg örökségét. Az sem tisztázott, miként viszonyul Szekfű történetírása a 19. századi elődökhöz, akiket annyit bírál; mennyiben haladja meg őket és mennyiben épít eredményeikre, veszi át szemléletüket? A neki tulajdonított nézetek ugyanis nem minden esetben az „övéi”, a korábbi nemzedékek is gyakran hasonló ítéleteket fogalmaztak meg, habár az utókor gyakran rá hivatkozik, hiszen rendkívüli tehetségének, személyiségének, meggyőző fellépésének, közismertségnek és népszerűségének köszönhetően sikerült elfeledtetnie a magyar történetírás őt megelőző eredményeit. Monostori alapvetően tárgyilagos: szól Szekfű következetlenségeiről, homályos fogalmazásairól, ám nem ítélni, hanem bemutatni és megérteni szeretne. Pedig a különféle szerzőket időnként érzékelhetően csodálatra készteti Szekfű hatalmas teljesítménye, vagy éppen taszítja elfogultsága. Monostori igyekszik egyformán beszámolni a mérvadó véleményekről, és jelentőségüknek megfelelő terjedelemben foglalkozik velük, munkájában szembesülhetünk azzal, hogy hányan és milyen sokféleképpen írtak a 20. század első felének e meghatározó személyiségéről. Talán szerencsésebb lett volna, ha az évtizedek során Szekfűvel sokat foglalkozó szerzők véleményére az időrendhez ragaszkodva nem tér vissza annyiszor, ami némiképp
