Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Zsolt Nagy: Great Expectations and Interwar Realities. Hungarian Cultural Diplomacy, 1918–1941 (Peterecz Zoltán)
451 TÖRTÉNETI IRODALOM A turizmust, illetve annak a magyar kulturális diplomáciában játszott szerepét tárgyaló fejezet szintén izgalmas, ugyanis ezen a fronton is nagy kihívásokkal kellett az országnak szembenéznie. Nem csupán arról volt szó, hogy Trianon miatt zsugorodott a turizmusra használható terület – s ilyen szempontból is nagy veszteség érte Magyarországot –, de úgy kellett alakítani a turizmus ügyét, hogy az egyrészt megfeleljen a magyar kultúrfölény igazolásának, ugyanakkor megfelelő számú turistát vonzzon ahhoz, hogy jövedelmező iparágként a magánszektor is megfelelő mértékben részt vegyen benne. Az első világháborúig kialakult az a nyugati kép, hogy kulturális szempontból Magyarország valahol Kelet és Nyugat között helyezkedik el, de talán több van benne az előzőből. A világháború előtti évtizedek egyre tudatosabb állami lépései e kép megváltoztatására nem jártak túl sok sikerrel, s még az 1896-os millenniumi kiállítás sem volt képes szertefoszlatni ezt a – magyar vélemény szerint – téves sztereotípiát. A pénzügyi rekonstrukció után 1926-ban indult meg ismét a célzott állami turizmustámogatás, majd 1927-től kezdődően a tudatos országimázs erősítése számokban is realizálódott: a külföldi vendégéjszakák száma 1927 és 1937 között megduplázódott. A fő attrakció természetesen Budapest volt, amely gyógyvizeinek köszönhetően, valamint kávéházai s különösen éjszakai mulatóvilága miatt felvette a versenyt bármelyik nyugati metropolisszal. Emellett a Hortobágy, illetve a népi hagyományok és a Balaton jelentette a fő turista látványosságokat. 1938-ban aztán részben a megváltozott nemzetközi viszonyok miatt éppen a Szent István-évben a turizmus visszaesett, s a következő évben kitört második világháború jó időre véget vetett esélyeinek. Az utolsó esettanulmányt magában foglaló fejezet a magyar kulturális propaganda területén a rádió és a filmek, különösen a híradók és kulturális tematikájú filmek szerepét elemzi. A rádió mint vadonatúj médiaeszköz kihasználásában a kor médiacsászárának, Kozma Miklósnak volt a legkiemelkedőbb szerepe. Ebben hathatós elvárás és segítség is érkezett felé kormányzati oldalról. A cél kettős volt: „jó minőségű és szórakoztató programot kínálni a szomszédos országokban élő magyarságnak, de ezzel egyidejűleg a külföldi hallgatóságnak is képviselni a magyar kultúrfölényt és annak az európai kultúrához való hozzájárulását”. (238–239.) A rádióprogramok – melyek egyaránt szolgálták a belföldi magyarok, az utódállamokban rekedt magyarok és a külföldiek tájékoztatását – szintén felszínre hozták a „magyarság” meghatározásának kérdését, illetve az identitás és politikai töltet közötti feszültséget. Voltak olyanok, akik kizárólagosan a magyar nyelv használatát tudták elfogadni, míg mások a sugárzás kétharmadát kitevő zenei kínálat magyar részét szerették volna abszolút többségben hallani. A fiatal filmipar több kaotikus és ínséges év után az 1920-as évtized második felében kezdett talpra állni, amiben szintén nagy szerepe volt Kozmának, illetve annak a felismerésnek, hogy a mozgókép szinte mindennél nagyobb propagandaerővel bír. A rádióéhoz hasonló viták övezték a kultúrfilmek és híradók tartalmi vonatkozását is: a „mi is mutatja be jól és pozitívan a magyarságot?” témakörben. Nagy jól érzékelteti, hogy ebben ér össze a három vizsgált propagandatípus: a turizmus, a rádió és a film. Noha nem tudatosan, mégis szorosan egymásra épülnek: a turisztikai célok megjelennek a propagandafilmekben, a rádióban hallható zene sokszor feltűnik az 1930-as évek hangosfilmjeiben, s mindhárom Magyarország pozitív képét próbálja sugározni – elsősorban – a nagyérdemű külföldi közönségnek. Mi is akkor a tanulság? – teszi fel a kérdést a szerző. Érdemes volt-e annyi energiát beleölni a kultúrdiplomáciába a két világháború között? Elősegítette-e a hőn áhított célt, Trianon revízióját? A szerző saját válasza igen sommás: „A magyar kultúrdiplomácia elbukott, mert annak a békeszerződés revíziójára irányuló célja senkit sem érdekelt, csupán a magyarokat”. (299.) Fontos észrevétel, hogy a fennálló nemzetközi erőviszonyok miatt Magyarországnak nem is volt nagyon más választása, mint a kulturális frontra összpontosítani, ami természetesen józanabb külpolitikával állhatott volna összhangban, különösen az 1930-as években. Mindez mégsem volt teljesen hiábavaló, noha a revízió csak ideiglenesen valósult meg, s azután ismét kiábrándulás jött – talán még nagyobb mértékben, mint korábban. Érdekes módon ‒ jegyzi meg Nagy ‒ a
