Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Zsolt Nagy: Great Expectations and Interwar Realities. Hungarian Cultural Diplomacy, 1918–1941 (Peterecz Zoltán)
450 TÖRTÉNETI IRODALOM a trianoni békeszerződés jelentette 1920-ban. A magyar politikai vezetés ezt követően arra jutott, hogy a külföld (elsősorban a nyugati államok) felé lényegesen kedvezőbb imázst kell kiépíteni, s ez az elképzelés aztán kiterjedt a kultúra minden területére. Az imázsépítési folyamatot gyakorlatilag Bethlen István és Klebelsberg Kuno vezényelte, de a mindenkori kormány próbált minél inkább a háttérben maradni. 1927 után, amikor az országnak sikerült a korábbi politikai elszigetelődéséből kilépni, a magyar kulturális propaganda kettőzött erővel látott neki feladatának, amelynek fő célja egy majdani revízió előkészítése és elősegítése volt. Ekkor jelennek meg a külföldi elit mellett a tömegekhez is szóló kódolt vagy kevésbé rejtett kulturális üzenetek. A célországok elsősorban a hagyományos nyugati hatalmak voltak, valamint a Népszövetség, illetve a szervezetbe tartozó számos ország. Ezt követően a szerző a magyarok által önmagukról kialakítani kívánt képét, illetve ennek mások felé való projekcióját vizsgálja a magyar kulturális diplomácia tevékenysége során. Ehhez először is el kellett dönteni: mi is a „magyar”, aminek jegyében – érvel Nagy – a világ, pontosabban a nagyhatalmak felé megfelelő imázst kell közvetíteni. Az erről folyó diskurzus azonban közel sem folyhatott közös alapon, minthogy a magyarság mibenlétének meghatározását illetően többféle szemlélet ütközött. A szerző tömören, lényegre törően mutatja be az urbánus, a népi, a fajvédő és a konzervatív nemzeti liberálisok főbb szellemi áramlatait, Szekfű Gyula, Prohászka Lajos, Eckhardt Sándor és Illyés Gyula jelentős írásain keresztül. Mivel az elit határozta meg a kulturális diplomácia fő irányvonalait, így a propaganda elsősorban a nyugati országok felé érvényesült, ez viszont ellentétben állt a tradicionális, a magyarok ázsiai eredetét is figyelembe vevő egyéb narratívákkal, melyek ebbe a nyugati orientációba kevésbé voltak beleilleszthetők. A könyv további fejezeteiben a magyar kultúrdiplomáciai tevékenységet vizsgáló esettanulmányok sorjáznak. A konkrét részkérdések vizsgálata helyett Nagy inkább a kultúrdiplomácia szempontjából fontos nagyobb területekre koncentrál: ezek a tudományos életben, a turizmusban, a rádióban és mozifilmekben megjelenő elemek. A magyar politikai vezetés tudományos eszközökkel kívánta meggyőzni a Nyugatot arról, hogy Magyarország nem csupán egy kis ország a sok közül, hanem minden szempontból a legkiemelkedőbb a térségben, ezért máshogy kell hozzá közelíteni, máshogy kell megítélni és bánni vele. Ez a kampány, ahogy Nagy érzékletesen bemutatja, az akadémiai elit munkásságával, a tudományos publikációk és a különböző tudományterületek magyar sikereivel próbált hatást elérni. Külföldön olyan kulturális intézményeket hoztak ekkor létre, amelyekben válogatott magyar szakemberek próbálták népszerűsíteni a magyar tudományos vívmányokat, és bizonyítani, hogy „a magyar kultúra lényeges és elválaszthatatlan része volt az európai kultúrának”. (113.) Ezek megjelenési formái elsősorban a bécsi, berlini, illetve római székhelyű Collegium Hungaricumok voltak, de Nagy külön górcső alá veszi az 1938-ban New Yorkban létesített Magyar Referencia Könyvtárat is, ahol a magyar kormány megpróbálta elkerülni a propaganda látszatát, és inkább kulturális tevékenységnek „álcázta” a könyvtárat. A magyar vezetés számos tanulmánnyal is próbálta terjeszteni a magyar történelmi és kulturális értékeket és a szerintük Közép-Európában fennálló magyar kulturális felsőbbrendűségét. Ilyen tevékenységet folytatott a Magyar Revíziós Liga, a Magyar Külügyi Társaság, majd később a Magyar Szemle Társaság is – hatékony, bár szigorúan nem hivatalos kormányzati támogatással. Két kiemelkedő idegen nyelvű kiadványban, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly hasábjain sokszor nagynevű külföldi személyiségek jegyeztek cikkeket, a magyar szerzők tollából származó tanulmányok pedig a magyar történelem európai jellegét voltak hivatottak hangsúlyozni, mintegy igazolást adva az 1927 után kibontakozó békés revizionizmus politikájának. A külföldi előadások és kiadványok rendszeresen Magyarország civilizációs küldetését skandálták, és a környező országok narratívájához hasonlóan a magyart a térség kiválasztott népének tartották. A szerző megállapítása szerint, „mivel a tudományos ösztöndíjakat a kultúrdiplomácia eszközének tekintették, az akadémiai tevekénység és a politika közötti megkülönböztetés elmosódott”. (159.)
