Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szijártó M. István (szerk.): Az indigenák (Sebők Richárd)
442 TÖRTÉNETI IRODALOM felében). Békés vármegyei következtetéseit az országos eredmények kiegészítésének szánja. A báró Harruckern család és Békés megye viszonyának kutatását az indokolja, hogy báró Harruckern János György a hadsereg élelmezéséért felelős hadbiztosi szolgálataiért megkapta Békés megye mintegy kétharmadát, és ezzel a család központi szerepet játszott a vármegye életében, illetve a megyei nemesség formál(ód)ásában. Szilágyi úgy látja, hogy az indigena nagybirtokosok két jelentősen elkülönülő csoportot alkottak. Az egyikbe azok tartoztak, akik országos szinten alig, vármegyei szinten pedig egyáltalán nem aktivizálták magukat és főként a birodalmi központhoz kötődtek (abszentisták). Míg a másikba azok az integrálódott indigena nagybirtokosok sorolhatók, akik a vármegyébe költöztek és az örökölt birtok igazgatásán kívül a megye politikai és gazdasági életében is szerepet vállaltak. Pálmány Béla az 1827–1840 közötti törvényekben honfiúsított 115 személy prozopográfiai adattárát közli (A honfiúsítások alkonya a reformkori országgyűléseken ), azonban a névcik keket terjedelmi okokra hivatkozva a lehető legrövidebbre szerkesztette. Ezért az életrajzi adatokon kívül csak a közeli magyar nemesi rokonokra (anya, hitves, gyermek), a katonai vagy hivatali pályafutás legfőbb állomásaira, a legjelentősebb érdemekre és az ismertté vált magyarországi birtokokra tér ki. Tóth-Barbalics Veronika (Indigenák a főrendiházban a dualizmus időszakában ) Vörös Károly egy 1987-ben megjelent tanulmányának eredményeit vette alapul (A főrendiház 1885. évi reformja. Egy kutatás tervei és első eredményei. In: Rendi társadalom – polgári társadalom 1. Salgótarján 1987. 397–405.) saját, az indigenák és leszármazottaik főrendiházon belüli aktivitását, illetve arányát vizsgáló munkájához. Forrásként a főrendiház naplóit és irományait, az országgyűlési almanachokat, a tiszti címtárakat, illetve az összmonarchiai Staatshandbuch vonatkozó köteteit használta fel. A fentieket a főrendiház elnöki és hivatali, valamint a miniszterelnökség és a belügyminisztérium elnökségének levéltári anyagával egészítette ki. Tóth-Barbalics számításai szerint az 1886. évi 8. törvénycikkben található, a magyar főrendiházban örökletes tagsági joggal rendelkezett családok egyéb adatokkal korrigált listája alapján a nemzetségek 29%-a (68) és az összes család 28%-a (70) volt honfiúsított. (191–192.) Az 1865–1885 között meghívott „nemzeti” arisztokrata családok 14%-a, míg a honfiúsított famíliák 28%-a maradt távol. Tóth-Barbalics eredményei megerősítik Vörös megállapításait, miszerint az indigenák már 1885 előtt sem igényelték a magyarországi érdekeik képviseletét olyan mértékben, mint a „nemzeti” családok. Az 1885. évi főrendiházi reform az indigena családokat nagy mértékben sújtotta, és a reform miatt kimaradt családok aránya 40% volt, de ez a csökkenés rangfokozatonként különbözött. Ballabás Dániel írásában (Idegen és magyar főnemesek a dualizmus kori Magyarországon ) arra a kérdésre keresi a választ, hogy kiket és milyen kritériumok alapján tekintettek magyar főnemesnek a dualizmus kori Magyarországon. Szerinte az 1791. évi 69. törvénycikk alapvető viszonyítási pontnak számított a dualizmus idején az egyes személyek indigenátusának megítélésekor. A Corpus Jurisba bejegyzett indigenák mellett azonban megkülönböztethető egy másik csoport is, őket a „hallgatólagosan honosságot szerzőknek” nevezi Ballabás. 1848 után már meg kell különböztetni a szerző szerint a közjogi értelemben is magyar főnemeseket és a magyar állampolgárságú, de külföldi főnemesi ranggal rendelkezőket. „Ebben a tekintetben tehát a honosság hallgatólagos módon történő megszerzéséhez hasonló gyakorlat érvényesült a polgári korszakban is, mindössze az állampolgárság elnyerésének feltételei változtak (igen jelentős mértékben persze) az idők folyamán.” (222–223.) A konferenciakötet egyértelműen új eredményekkel gazdagítja a magyar történettudományt egy kevéssé kutatott, de toposzokkal tarkított témában. Az egyéni kutatások kitűnő alapot kínálnak a későbbi tudományos vizsgálatok folytatásához és felhívják a figyelmet a jelentős forráshasználati különbségekre. Például amíg Ballabás Dániel a dualizmus korára vonatkozóan