Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szijártó M. István (szerk.): Az indigenák (Sebők Richárd)
440 TÖRTÉNETI IRODALOM AZ INDIGENÁK Szerk. Szijártó M. István ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 2017. 235 oldal 2014. szeptember 19-én, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott műhelykonferencián az előadók arra vállalkoztak, hogy az eddigieknél sokkal részletesebben tárják fel az indigenákkal kapcsolatos történettudományi problémákat. A kötet a rendezvény előadásainak írásos változatát tartalmazza, kiegészítve Szilágyi Adrienn és Kökényesi Zsolt tanulmánnyá bővített hozzászólásával. Szijártó M. István írásában (Az indigenák a magyar politikában, 16‒19. század ) úgy fogal maz, hogy az „indigenákról sokkal több mítosz kering a magyar történetírásban, mint ahány kutatás foglalkozott velük, sokkal több a kérdőjel, mint amennyi konkrét ismeretünk lenne. Szoktak úgy gondolni a honfiúsított idegenekre, [...] mint Bécs trójai falovára, a Habsburgpolitika engedelmes eszközeire az ellenzékiségre hajlamos született magyarokkal szemben”. (7.) A kötet szerkesztője kiemeli: a 16–19. században az indigenák nem számítottak olyan jelentős politikai tényezőnek, hogy a bécsi kormányzat a vitás kérdéseket a segítségükkel a maga javára tudta volna eldönteni. Ennek okát és egyben magyarázatát abban látja, hogy azokat az indigenákat, akik „valóban fontos szerepet töltöttek be, már régen nem tekintették indigenának. Ők viszont nem Bécs »trójai falovának« szerepét játszották el, hanem már a magyar rendiség – esetenként kifejezetten harcos – képviselői voltak”. (12–13.) Tatjana Guszarova tanulmányában ( Hogyan lehet „igazi magyarrá” válni? ) azt az eseményt akarta megragadni, amikor a 17. századi országgyűléseken az idegeneket a magyar „natioba” ünnepélyesen és hivatalosan befogadták. Az 1550. évi országgyűlésen fogalmazták meg azokat a szabályokat, amelyeket „indigenatio solemnis”-nek neveztek. A törvénycikkek a honfiúsított személyeknek eskütételt írtak elő, melyben megfogadták, hogy megtartják Magyarország törvényeit és megvédik szabadságát. Esküjük szövegét fel kellett jegyezni a Királyi Könyvekbe pontos dátummal, majd bizonyos összeg (taxa) megfizetése után megkapták diplomájukat a befogadásról. A 17. században az indigenák száma a korábbiakhoz képest jelentősen megemelkedett. A csaknem 200 indigenát (diétánként akár több tucatot) már nem személyenként, hanem közös listáról hagyták jóvá és fogadták be. A 17. századra jellemző volt, hogy az állami és udvari apparátus alacsonyabb társadalmi státuszú és nem különösebben előkelő származású, adminisztratív tevékenységet végző, hivatásos tisztviselői kerültek előtérbe az indigenátus adományozásakor. Guszarova ezt az európai trendekhez igazodó jelenségnek látja, amikor is megnövekedett a szakértő tisztviselők szerepének a jelentősége az állami bürokráciában. Az indigenák azonban a 17. századi országgyűléseken ritkán jelentek meg és nem volt általános, hogy követeket küldjenek maguk helyett, tehát a Habsburgok magyarországi politikájának érvényesülését nem a diétákon, hanem a fontos pozíciók betöltésével segítették elő. Forgó András szerint (Indigena egyháziak a 18. századi Magyarországon. A szerzetesi elöljárók példája) a magyar indigenátust szerzett személyek közül külön csoportot lehet elkülöníteni az egyházi hivatalt betöltőkből. Ebből kiemelkednek a magas rangú megyés püspökök, akik leginkább a 17. század utolsó évtizede és Mária Terézia trónra kerülése közötti fél évszázadban töltötték be tisztségüket. Ugyancsak sok külföldi származású egyházi személy volt az úgynevezett „választott püspökök” (episcopi electi) között is. Az egyházi középréteg (kanonokok, apátok és prépostok) tagjainak sorában is több külföldit találhatunk, akik között egyre több volt a szerzetesi elöljáró. Ennek okát Forgó abban látja, hogy a bencés apátságok részben, míg a ciszterci apátságok és a premontrei prépostságok teljes egészében külhoni anyaapátságok századok 153. (2019) 2. szám
