Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Joachim Bahlcke: Erinnerungskonkurrenz. Geschichtsschreibung in den Böhmischen Ländern vom 16. Jahrhundert bis zur Gegenwart (Törő László Dávid)
225 TÖRTÉNETI IRODALOM vizsgálati tárgyát dekonstruálja, olvasóját elbizonytalanítsa az olykor evidenciaként kezelt fogalmakkal kapcsolatban – így találkozunk azzal a figyelmeztetéssel, hogy még az ártatlannak látszó forráskiadások mögött is fellelhető valamilyen mögöttes tendencia, és a cseh–német rivalizálásban annak a kérdésnek is koncepcionális tétje volt/van, hogy a harmincéves háború hadvezérének neve Wallenstein, vagy inkább Waldstein? Megközelítési módjának illusztrálásaképp egy először itt megjelenő tanulmányát ismertetem, amely a cseh területek történetírásának Habsburg-értelmezéseit taglalja. Fő kérdése, hogy milyen tapasztalati teret (Erfahrungsraum) jelentett a Habsburg Monarchia az értelmező (döntően) történetírók számára. A 19. század elején született műveiben Johann Andreas Demian statisztikus még olyan Vaterlandról beszélt, amely az uralkodó személye által összefűzött területekből áll. Ezzel szemben, különösen a század második felétől konstruálódott a birodalomtörténet kereteitől megszabadulni igyekvő felfogás (ország- vagy tartománytörténet formájában), amelynek olyan hívei voltak, mint Josef Kalousek, a közjogtörténetnek nyíltan aktuálpolitikai jelentőséget tulajdonító prágai történész. Az új ellentörténetek konstrukció helyébe konstrukciót állítottak: a különálló Cseh- és Morvaország, továbbá Szilézia közjogi egységét hirdették és igyekeztek a Habsburg-időszak szerepét minimalizálni. Bahlcke leírásában azonban ritkán marad történeti narratíva ellenpontok, alternatívák, riválisok nélkül. Így részletesen megismerjük a szintén 19. században működő Václav Vladivoj Tomek történetírói munkásságát, aki a birodalmi (Gesamtstaatsgeschichte) és nemzeti szempontok egyedi ötvözőjeként tűnt ki kortársai közül. Tomek egyediségére vall még, hogy periodizációjában a cseh rendi ellenállás végét jelentő fehérhegyi csata nem kapott szerepet, helyette Habsburguralkodók halálához kötötte a fordulópontokat. Az eltérő felfogások vetélkedéséből az első világháború után a kizárólagos nemzeti szempontok kerültek ki győztesen, s a Habsburgmúlttal kapcsolatban egy bizonyos „Entösterreichung” figyelhető meg a cseh történetírásban, amennyiben 1918. után az osztrák „összállami” szempontok eltörlésére tett kísérlet volt a jellemző. A marxista történetszemlélet sem jelentett komolyabb változást ebben a tekintetben (sokkal inkább a korábbi „polgári” történetírók elutasításában), azaz a politikai törések a történetírásban nagyságrendekkel lassabban érvényesültek. Ezzel a hosszú ideig érvényesülő beállítottsággal szemben egyfajta túlkompenzálás figyelhető meg napjainkban, hiszen a Habsburgtéma jelenleg felülprezentált a cseh könyvpiacon – állapítja meg összegzésében a szerző. Mint arról szó esett, a kötet elméleti kerete emlékezettörténeti szempontból értelmezi Bahlcke korábban megjelent tanulmányait. Fontos kérdés tehát, vajon mindössze konkuráló emlékezetek, esetleg diskurzusok (re)konstrukciójáról van szó a szerzőnél, vagy megjelennek más fogalmi sémák is az életműben, különösen ami a történelem és emlékezet viszonyát illeti. A német történész tanulmányainak egyik visszatérő kulcsfogalma a forráskritikára építő történészi professzionalizáció , s ennek a jelenségnek a – minden ideologikussága ellenére – pozitív megítélése, az erre az eljárásra nézve káros folyamatok, az ezzel ellentétes felfogások kritikája. Bahlcke szerint hátrányos volt és különösen a medievisztikánál éreztette hatását a cseh és szlovák reformációkutatásokat megakasztó dogmatikus marxizmus, amihez képest a rendszerváltás után már egyre komolyabb tudományos eredmények születnek a diszciplínában. Többször említi a cseh rendi gyűlések anyagának (Acta Publica) a 19. század második felében induló kiadását, amelyet „áttörésnek” tart a rendiségkutatások tudománnyá válásának folyamatában. A romantikus-nacionalistának minősített František Palackýval szemben (az ő történetét „mesternarratívának” nevezi, amely kifejezés egyébként ritkán fordul elő a könyvben) inkább a nemzeti múltat tekintve jóval kritikusabb, európai szemléletű Jaroslav Goll iskoláját vagy a filológiában jártas, hamis forrásokat leleplező Josef Dobrovskýt tartja pozitívnak. Érdekes megállapítás, hogy a cseh professzionalizmus a nyílt nemzetnevelői célok érvényesítése (például Habsburg-ellenesség) mellett gyakran magával
