Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bagi Dániel: Divisio regni. Országmegosztás, trónviszály és dinasztikus történetírás az Árpádok, Piastok és Přemyslidák birodalmában a 11. és a korai 12. században (Kis Iván)
217 TÖRTÉNETI IRODALOM Nem kevésbé újszerűek azok a következtetések, amelyekre Bagi Dániel a forrásokban felbukkanó és a korabeli közfelfogást leképező azon érvelési stratégiák vizsgálatakor jut, amelyek a hatalomhoz való jogot próbálták meg érvekkel alátámasztani. A szeniorátus trónöröklési elvével kapcsolatban Bagi a magyar (Pauler Gyula, Timon Ákos, Bartoniek Emma, Eckhart Ferenc, Györffy György), lengyel, és cseh történeti kutatás általános véleményétől eltérő álláspontot fogalmaz meg. A források és a szakirodalom szembeállításával megállapítja: nincs nyoma annak, hogy a kelet-közép-európai dinasztiák körében a 11. században a szeniorátus általánosan elfogadott, ősi és autochton trónöröklési elv lett volna. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy a szóba jöhető források (legfőképpen Ioannész Kinnamosz, Wincenty Kadłubek, illetve Prágai Kozma) általában későbbi (12‒13. századi) trónvitákhoz kívántak érveket szolgáltatni, ezért ábrázolták a szeniorátust ősi jogelvként. Ráadásul Bagi azt is leszögezi, hogy az életkori elsőbbségre alapozott örökjogi elképzelések útjában állt két fontos tényező: a kijelölés (designatio ) és a környezet hozzájárulása (consensus ). Bagi egyetlen olyan trónöröklési jogelvet ismer el, amely ténylegesen kimutat ható a forrásokban: ez pedig a dinasztiához való kötödés. Bagi másik, a források érvelési stratégiájához kapcsolódó következtetése talán a mű egyik leginkább előremutató eredménye. A szerző ezúttal a hazai medievisztikában – elsősorban Kristó Gyula és Gerics József vitája révén – nagy hangsúlyt kapó, a forrásokban előforduló legitimista és idoneista érvrendszereket vizsgálja meg. A vita lényege abban állt, hogy a Kálmán-kori krónikaszerkesztményben mindkét érvelés felbukkant-e, vagy két külön krónikával kell számolnunk, egy legitimistával és egy idoneistával, amelyek egyaránt a 11. század második felének trónviszályait ítélték meg. Bagi egyfelől – Veszprémy László eredményeit is hasznosítva – Kristó Gyulával ért egyet: a kétféle felfogás nem eltérő korszakban keletkezett, hanem egyaránt a Kálmán-kori mű egy-egy eleme. Még fontosabb azonban Bagi hitelt érdemlő bizonyítása arról, hogy a két fogalom nem választható el egymástól, nem abszolutizálható. Azaz, a Kálmán-kori gesztában a korabeli elit vitái tükröződnek a régmúlt eseményeiről, s ezekben a vitázók nem mereven az egyik vagy másik nézőpontot fogadták el, hanem legitimitás-konstrukciókkal érveltek: vagyis különböző szempontból próbálták alátámasztani a számukra kedvező személyek legitimitását. Mi több, gyakran a legitimitás meglétét éppen valamilyen alkalmassági tényezőhöz kötötték. Ehhez kapcsolódóan írása végén Bagi három ilyen érvet vizsgál meg tüzetesebben, melyek egyaránt gyakran fordulnak elő a három dinasztia forrásaiban: a genealógiai fikciókat és hamisításokat, a megkoronázottságra, illetve a megkoronázott ősökre való hivatkozást, valamint a haditettek véghezvitelének képességét. Bagi hangsúlyozza: a kérdés mindig az lehetett, hogy melyik érvelés tudta meggyőzni az adott történetet befogadó közönséget, melyikkel lehetett elnyerni az országnagyok beleegyezését. A kötetben vizsgált viszályok megismeréséhez tehát a szerző szerint egyrészt meg kell érteni a korabeli szellemi elit szempontrendszerét, másrészt pedig látnunk kell, hogy a konfliktusokat fenntartó források e szempontrendszerek leképeződései. Bagi előremutató eredményei főként annak köszönhetőek, hogy a szerző e megközelítésmód alapján képes volt modellezni a dinasztikus konfliktusokat. Ily módon pedig számos olyan következtetésre jutott, amelyek meghaladják a magyar, lengyel és cseh medievisztika eddigi képét, valamint bizonyos kérdések újragondolására késztetnek. Kis Iván
