Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bagi Dániel: Divisio regni. Országmegosztás, trónviszály és dinasztikus történetírás az Árpádok, Piastok és Přemyslidák birodalmában a 11. és a korai 12. században (Kis Iván)
216 TÖRTÉNETI IRODALOM részleteit, Gallus Anonymus gesztáját, Wincenty Kadłubek 13. századi krónikáját, valamint Prágai Kozma művét. A korábban említett megközelítésmódra építve Bagi sikeresen talál közös motívumot az országfelosztásokról szóló forrásrészletek között: eszerint a megosztások a családtagok konszenzusán alapultak. Bagi úgy véli, a megegyezés megléte, illetve elmaradása alapján lehet megállapítani a kelet-közép-európai „dukátusok” keletkezési idejét: azaz a konszenzust magukban foglaló felosztások tekinthetőek az egyes „dukátusok” kezdőpontjainak. Ennek alapján az országmegosztások kezdőpontja Magyarországon 1048 környékére, Csehországban 1055-re, Lengyelországban pedig 1097-re tehető. A konszenzust nem tartalmazó, a fentieknél korábbi eseményekről beszámoló forrásrészleteket pedig semmiképp sem lehet a legkorábbi felosztásoknak tekinteni. Bagi másik következtetése a hercegség területi különállásával, illetve hatalmi funkcióival kapcsolatos. Leszögezi – egyetértve korunk egyik vezető történészével, Zsoldos Attilával –, hogy az András és Béla megállapodása révén a herceg birtokába került országrész mellett, illetve már korábban léteztek a dinasztia családtagjainak járó birtokok az ország különböző részein. Ennél fontosabb azonban, hogy mindhárom dinasztia különálló országrészeit hasonló szempontból vizsgálja meg: nevezetesen, hogy az országok legfontosabb központjaiból mennyi helyezkedett el a „dukátusok” területén (püspöki székhelyek, egyéb uralkodói székhelyek), valamint hogy rendelkeztek-e a hercegségek udvarral és udvartartással, katonai funkciókkal, pénzveréssel, birtokadományozási joggal vagy „saját szentekkel”. Mindezek alapján Bagi az alábbi konklúzióra jut. Míg a Přemyslidáknál teljesen elkülönült a cseh és morva területek kormányzása, és a Piastok esetében is jól kivehető határok és központok mentén valósult meg a hatalom területi megosztása, az Árpádok birodalmában alig érzékelhetőek a területi különállás földrajzi kontúrjai. Indoklásképpen Bagi két megállapítást tesz. Az egyik, hogy a krónikakompozícióban fennmaradt utalás az ország egyharmad-kétharmad arányban történt megosztásáról általános érvényű elvnek tekinthető, a mindenkori herceg hatalma elvileg az egész országra kiterjedt s egyharmad részben aránylott a királyéhoz; tehát elvont értelemben magát a hatalmat osztotta meg a király és a herceg. A másik, hogy a magyar, illetve a lengyel és cseh „dukátusok” közötti különbség oka az lehetett, hogy a Karoling-Ottoniánus társadalmi-hatalmi rend a térségben egyedül Magyarországon vert teljes mértékben gyökeret, így itt egy olyan súlyú, szakrális töltetű királyi hatalom jött létre, mely nem tette lehetővé az ország központi helyeinek kikerülését a királyi hatalom kezéből. Amellett, hogy Bagi megállapításai kétségkívül megállják a helyüket, ezen a ponton egy apró észrevételt szükséges tenni: a szerző roppant erős magyarországi központi hatalomról megfogalmazott állítása első pillantásra ellentmondani látszik azon tézisének, miszerint – ennek ellenére – a herceg mégis részesülhetett az egész országra kiterjedő hatalom egyharmad részéből, illetve, hogy a hercegi hatalom elvi értelemben az egész országra kiterjedt. Bagi Dániel műve második felében a dinasztikus konfliktusok témakörével foglalkozik, illetve azok személyes aspektusaira összpontosít. A források közös motívumai (elsősorban az amicitia, a hűség és a hűségeskü fogalmai) segítségével Bagi találóan rajzolja meg azt a folyamatot, amelynek során a 11‒12. században a három dinasztiában a családon belüli, egyenlőségre épülő barátságokat felváltotta az egyes konfliktusokban alulmaradt rokonok alávetése. A folyamat része volt, hogy az alávetés (deditio ) jogintézménye, mely a vitázók közötti békét volt hivatott helyreállítani, működésképtelenné vált, így a megoldatlan konfliktusokat újak követték. Ehhez kapcsolódik Bagi másik megfigyelése, mely szerint a vizsgált korszak magyar dinasztikus történelme tulajdonképpen kölcsönös esküszegések sorozata: a viszályok során mind András és Béla, mind Géza, László, illetve Salamon, mind pedig Kálmán és Álmos esküt szegett, ahogy ezekre a 14. századi krónikakompozíció egyes fejezeteinek alapos elemzése fényt derít.
